Bárcsak veszekedhetnék még a testvéremmel...

A történelem során volt pár hírhedt testvérháború, azonban nem kell évszázadokat visszamenni az időben egy kis viszályért. Ott van most is a házadban, a szomszédodban, a közeli és távoli ismeretségi körödben.

Testvérháborúk zajlanak félreértések, örökségek, vagyonok vagy akár piszlicsáré hülyeségek miatt is. Nem kérjük az életet, ahogy nem tudjuk megválasztani a családunkat sem. Én mégis azt gondolom, a testvérünket egy lehetőségként kapjuk.

Lehetőségként arra, hogy egy olyan bázis legyünk egymás életében, akire mindig számíthatunk. Akkor is legyen családunk, amikor már a szüleink nem lehetnek részesei az életünknek. Sokan mégis úgy dobják el és teszik tönkre gyarló emberi baromságok miatt ezeket a kapcsolatokat, mintha egy fabatkát sem érnének.

Az első emlékem '88 teléhez kötődik, 3 éves voltam akkor. Nagy hó volt, anyummal hóembert építettünk, mert nem akartam délután aludni. Ahogy beálltam a kész remekmű mellé, hogy lefotózzanak, eleredt az orrom vére. A következő kép, ami beugrik, az, ahogy pár órával később álltam az ablaknál a nagyszüleimmel, és figyeltem anyuékat, amint mennek el. Siettek be a kórházba, mert útban volt az öcsém. Vajon véletlen lenne, hogy ez az első emlékem? Nem hiszem...

Persze innentől már sok mindenre emlékszem. Amikor kicsiként kiborítottam a babakocsiból, és csupa piszok lett a ruhája. Amikor együtt játszottunk, kisházat építettünk, és minden tücsköt, bogarat, kóbor kutyát összeszedtünk. Hogy mekkorákat esett biciklivel, ezért folyton csupa seb volt a teste. Jó testvér voltam-e? Nem tudom.

Viszont arra is emlékszem: nem viseltem túl jól, hogy azért, mert ő megérkezett, és ő a kisebb, én háttérbe szorultam, és kevesebb szeretetet kaptam. Így talán nem voltam jó testvér, talán önző voltam. De szerettem, és még most is szeretem.

Sajnos csak 10 évet tudok felidézni róla, mert akkor vége szakadt a filmnek, ami arról szólt, hogy van egy testvérem - és kezdetét vette egy másik. Amiben csak volt egy testvérem, akit egy tragédia miatt a másodpercek töredéke alatt veszítettünk el. Apám sokszor nem igazán empatikus. Így ahogy ültem összetörve a lépcsőn, azzal próbált vigasztalni, hogy majd csak lesz valami. Elleszünk hárman... Persze, elvoltunk, de mégis hogyan? Mert bár itt voltunk egymásnak, mégis valahol mindegyikünk egyedül maradt a fájdalmában.

Forrás: Shutterstock

Az utána lévő években, amikor rám zuhant a magány és a csend, én is szívesen veszekedtem volna vele. Pont úgy, ahogy nálatok az mindennapos. Hangosan, minél nagyobb zajt csapva. De nem maradt más, mint a lélegeztetőgép jellegzetes fújtató zaja, ami hosszú évekre az agyamba rágta magát. Minden csendes percben megtámadott, hogy még csak véletlenül se tudjam elfelejteni azt, ami egyébként sem menne.

10 éves volt, előtte egy egész élettel. Élményekkel, munkával, szerelmekkel, és még ki tudja, milyen kalandokkal. Sokszor próbáltam elképzelni, milyen ember lett volna felnőttként, külsőre és belsőre. Biztosan magas, jóképű férfi lenne, valami szakmával, mert tanulni nem szeretett.

Teltek az évek, és én egyre mélyebbre temettem, egyre kevésbé emlékeztem már. Könnyebb volt így. Aztán megérkezett a családunk megmentője, a lányom, aki folyton szuperhősnek képzeli magát, és nem is tudja, mennyire igaza van. Mióta ő velünk van, minden sokkal könnyebb lett. Az emlékezés is. Mintha rendelésre jött volna ilyen szép, cserfes és okos lány, hogy egy kicsit kárpótoljon mindannyiunkat a veszteségért, és valakinek oda tudjuk adni azt a szeretetet, ami egymásnak nem ment.

Örökségben kellene mérni az emberi értékeket? Vagy abban, hogy a szüleid kit szeretnek/szerettek jobban? Ezért nem testvéred a hibás. Sokáig én is úgy gondoltam, nem akarok még egy gyereket, mert nem tudom, képes lennék-e úgy szeretni, mint a babámat, akiért rajongok, és aki a szívem közepe. De ebben a körben van még hely, már csak azért is, mert a legtöbb, amit adhatok a gyerekemnek, ha megismeri, mi az a testvéri szeretet, és a lehetőség, hogy egy életre ott legyenek egymásnak.

Örültem volna, ha az öcsém és ő ismerik egymást, biztos, hogy nagy lett volna a szerelem. De ez nekünk nem adatott meg. A gyerekem végtelenül irigy minden gyerekre, akinek testvére van, mert az aprócska szívében olyan törődést és szeretetet gyűjtöget, amit csak egy öcsi vagy egy hugi kaphat - te ezeket az emberi értékeket miért feleded? Miért vitázol? Mondd, miért lököd el a szeretteid? Amikor a következő napon vagy órában, ne adj' isten, pillanatban lehet, hogy elveszíted - mint én. Örökre...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?