

Ezek mind olyan munkák, amit nem lehet jól vagy rosszul csinálni. Egyszerűen csak csinálni lehet. Nincs hibalehetőség, de kiemelkedni sem tudsz soha a szürke, nyolc általánost végzett masszából.
Kétóránként kötelező, nyolcperces pihenőt kaptunk; a nap szellemi munkája volt eldönteni, ezt az időt pisilésre vagy evésre fordítja-e az ember. Mindkettőre a gyár robusztus méreteinél fogva nem volt lehetőség. Ilyenkor levettem hát a gumikesztyűt és a hegesztőszemüveget, és bezárkóztam a mosdóba az előre csomagolt szendvicsemmel.
Ez volt az egyetlen tíz négyzetméter az épületben, ahol csak tompán hallatszott a munkagépek ütemes, idegőrlő kattogása, vagy a hajnali négyes keléstől vörös szemű műszakvezetők artikulálatlan üvöltése. Felhúztam a lábaimat az ülőkére, és arra gondoltam, micsoda mennyei boldogság lehet értelmes munkát végezni, amelyben helye van annak, aki vagy, s csak rajtad áll, jól vagy rosszul teszed-e a dolgod.
Szégyen? Nem, a kétkezi munkában nincs semmi szégyellnivaló.
Akadtak közöttünk - az egyetemi hallgatók és diplomás nyugdíjasok körében - olyanok is, akik két-három órát utaztak naponta, hogy nagyjából egy napi étkezés áráért nyolc órát robotoljanak.
Az egyik srác zeneművészetit végzett zongorista volt, és a kislánya betegsége miatt kényszerült a cég kötelékébe. Ez volt az egyetlen munkahely, ahol akár heti négy napot is dolgozhatott, és kedve szerint válogathatta meg, melyik műszakban.
Évi ezzel szemben gyanúsan gazdag ötvenes étteremlánc-tulajdonos babája volt, de apja nem tűrte, hogy "kitartott nő" legyen, ezért az atyai örökséget és a családi békét ettől a munkahelytől tette függővé. Mulatságos volt, amikor a valószínűtlenül karcsú, szoláriumszőke lány három centis műkörmei beletörtek a dugaszoló aljzat külső kimenetelébe. A felhólyagosodott ujjat persze én sem szerettem, napokig nem lehetett rendesen írni vele.
A kétkezi munkában tényleg nincs semmi szégyellnivaló, és én valahogy természetesnek vettem, hogy az évek óta ott dolgozó, fáradt tekintetű asszonyok és férfiak jobban értenek az ondoláláshoz, mint én, egyszerű bölcsészhallgató. A műszakvezetőkre kell hallgatni, bármi is történjék, az ő szavuk a döntő. Bonyolultabb munkát úgysem bíz ránk a főnökség: no, nem, mintha kímélni akarnának bennünket, egyszerűen csak az állandó dolgozók béréből lehet hiba vagy késedelem esetén prémiumot vonni, míg a diákok fix napibért kapnak.
De ebben persze nem volt semmi szégyellnivaló soha.
Helyünk a világban
Ferenc magas, szikár, bajuszos férfi volt, az ötvenes éveiben járt talán. Értelmes szemei voltak, egy örökké zúgó monstrum mögött, állva dolgozott. Egymagában. Sajnáltuk.

Mi a csarnok közepén foglaltunk helyet, kis csoportokra bontva vakdugóztunk. Egy előre megadott minta alapján kellett műanyag csavarokkal telítenünk egy fémlapot. Ideális munka volt, gumikesztyűben három-négy óra alatt sem hólyagosodott fel az ujjunk, de ami a legfontosabb: ülhettünk és kedvünkre trécselhettünk.
Mivel azonban a fehérgallérosok néha-néha rosszul adták le a nyersanyag-megrendelést, előfordult, hogy órákon át nem kaptunk megfelelő méretű vakdugót a munkánkhoz. Ilyenkor szétosztottak bennünket szerte a csarnokban, legyen addig legalább egy kis segítsége a soron is a népnek. Így kerültem Ferenc mellé.
Eleinte kicsit zavarban volt, nem fordult még elő vele, hogy beosztottat rendeltek alá. Kétségbeesetten próbált munkát találni nekem, vezetői utasításra. Végül megállapodtunk, hogy színenként sorba rendezem a műanyag bevonatú rudakat, adogatom neki a megfelelő méretűt, majd összesöpröm a törmeléket a hatalmas gép másik oldalánál. Zúgott a masina, jó két órán át nem is szóltunk egymáshoz. Aztán jött a nyolcperces kényszerpihenő, s mivel nem kellett vécére mennem, a Ferenc melletti székre telepedtem.
- Mondd csak, hogy bírod, hogy mindig ekkora zaj van körülötted?
- Megszoktam. Sőt - egy pillanatra elgondolkozott -, szeretem. Ha szabadságon vagyok, izé... hiányzik. Olyan ez, mint a kakasszó. Nem zavar, de ha nincs, hát... észreveszem a hiányát.
Elcsodálkoztam. Hogy lehet ezt az ocsmány, hangos bestiát szeretni? Az ember még a saját gondolatait sem hallja, mással beszélgetni pedig képtelenség. De kihez is szólna Ferenc? Húszméteres körzetben egy lélek sem dolgozik körülötte. Arról sem tud kinek panaszkodni, mennyire fájhat a lába az egész napos álldogálástól. És velünk ellentétben - akik idővel testhezállóbb munkakörben is elhelyezkedhetünk -, Ferenc valószínűleg innen megy majd nyugdíjba. Sajnáltam.
Sajnáltam, egészen addig, amíg egy pénteki napon a rúdvágó-hegesztő szörnyeteg bemondta az unalmast. A szorgalom és a gyorsaság szigetén egyetlen kéz sem maradhat nyolc percnél hosszabb ideig üresen, ezért Ferencet felsőbb utasításra a mi asztalunkhoz ültették.
A meleg tekintetű férfi feszengett, tétova mozdulatokkal, szemlesütve kezdte gyűjtögetni a vakdugókat. Húsz percig dolgozott szótlanul, majd zavartan felállt, úgy folytatta a munkát:
- Hát... ööö. Nem szeretek én ülve dolgozni, kényelmetlen, izé, hogy nem nyújthatom ki a lábaimat. Remélem, nem zavar... ööö... senkit, ha én itt állni fogok.
- Ugyan, csináld csak, ahogy jól esik - szólt a meghökkent válasz.
Négy és fél óra telt el, mire Ferenc újra megszólalt:
- Mondjátok, izé, ha valamit rosszul csinálok, öööö... vagy, ha esetleg zavaró, hogy én itten állok az asztal fölött. Ööö, tudjátok, jobban szeretek... izé.. magamban dolgozni... az az igazság - nagyot néztünk.
Összeszedtem az asztalon szétszórt vakdugókat és a gondolataimat, és egyszeriben mérhetetlen nyugalom töltött el. Arra gondoltam, milyen szép is az élet, mind másmilyenek vagyunk. Mások az álmaink, az igényeink és a preferenciáink. És előbb-utóbb, aki eléggé figyel befelé, és nem lusta keresni, talál: megtalálja a helyét a világban. Ülve vagy állva, zajban vagy csendben, párban vagy egymagában.
Sosem késő munkát váltani!

Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!