Lehet-e boldog egy gyári munkás?

Ezek mind olyan munkák, amit nem lehet jól vagy rosszul csinálni. Egyszerűen csak csinálni lehet. Nincs hibalehetőség, de kiemelkedni sem tudsz soha a szürke, nyolc általánost végzett masszából.

Ez volt az egyetlen tíz négyzetméter az épületben, ahol csak tompán hallatszott a munkagépek ütemes, idegőrlő kattogása, vagy a hajnali négyes keléstől vörös szemű műszakvezetők artikulálatlan üvöltése. Felhúztam a lábaimat az ülőkére, és arra gondoltam, micsoda mennyei boldogság lehet értelmes munkát végezni, amelyben helye van annak, aki vagy, s csak rajtad áll, jól vagy rosszul teszed-e a dolgod.

Akadtak közöttünk - az egyetemi hallgatók és diplomás nyugdíjasok körében - olyanok is, akik két-három órát utaztak naponta, hogy nagyjából egy napi étkezés áráért nyolc órát robotoljanak.

Évi ezzel szemben gyanúsan gazdag ötvenes étteremlánc-tulajdonos babája volt, de apja nem tűrte, hogy "kitartott nő" legyen, ezért az atyai örökséget és a családi békét ettől a munkahelytől tette függővé. Mulatságos volt, amikor a valószínűtlenül karcsú, szoláriumszőke lány három centis műkörmei beletörtek a dugaszoló aljzat külső kimenetelébe. A felhólyagosodott ujjat persze én sem szerettem, napokig nem lehetett rendesen írni vele.

A kétkezi munkában tényleg nincs semmi szégyellnivaló, és én valahogy természetesnek vettem, hogy az évek óta ott dolgozó, fáradt tekintetű asszonyok és férfiak jobban értenek az ondoláláshoz, mint én, egyszerű bölcsészhallgató. A műszakvezetőkre kell hallgatni, bármi is történjék, az ő szavuk a döntő. Bonyolultabb munkát úgysem bíz ránk a főnökség: no, nem, mintha kímélni akarnának bennünket, egyszerűen csak az állandó dolgozók béréből lehet hiba vagy késedelem esetén prémiumot vonni, míg a diákok fix napibért kapnak.

De ebben persze nem volt semmi szégyellnivaló soha.

Helyünk a világban

Ferenc magas, szikár, bajuszos férfi volt, az ötvenes éveiben járt talán. Értelmes szemei voltak, egy örökké zúgó monstrum mögött, állva dolgozott. Egymagában. Sajnáltuk.

Mi a csarnok közepén foglaltunk helyet, kis csoportokra bontva vakdugóztunk. Egy előre megadott minta alapján kellett műanyag csavarokkal telítenünk egy fémlapot. Ideális munka volt, gumikesztyűben három-négy óra alatt sem hólyagosodott fel az ujjunk, de ami a legfontosabb: ülhettünk és kedvünkre trécselhettünk.

Eleinte kicsit zavarban volt, nem fordult még elő vele, hogy beosztottat rendeltek alá. Kétségbeesetten próbált munkát találni nekem, vezetői utasításra. Végül megállapodtunk, hogy színenként sorba rendezem a műanyag bevonatú rudakat, adogatom neki a megfelelő méretűt, majd összesöpröm a törmeléket a hatalmas gép másik oldalánál. Zúgott a masina, jó két órán át nem is szóltunk egymáshoz. Aztán jött a nyolcperces kényszerpihenő, s mivel nem kellett vécére mennem, a Ferenc melletti székre telepedtem.

• Mondd csak, hogy bírod, hogy mindig ekkora zaj van körülötted?
• Megszoktam. Sőt - egy pillanatra elgondolkozott -, szeretem. Ha szabadságon vagyok, izé... hiányzik. Olyan ez, mint a kakasszó. Nem zavar, de ha nincs, hát... észreveszem a hiányát.

Elcsodálkoztam. Hogy lehet ezt az ocsmány, hangos bestiát szeretni? Az ember még a saját gondolatait sem hallja, mással beszélgetni pedig képtelenség. De kihez is szólna Ferenc? Húszméteres körzetben egy lélek sem dolgozik körülötte. Arról sem tud kinek panaszkodni, mennyire fájhat a lába az egész napos álldogálástól. És velünk ellentétben - akik idővel testhezállóbb munkakörben is elhelyezkedhetünk -, Ferenc valószínűleg innen megy majd nyugdíjba. Sajnáltam.

Sajnáltam, egészen addig, amíg egy pénteki napon a rúdvágó-hegesztő szörnyeteg bemondta az unalmast. A szorgalom és a gyorsaság szigetén egyetlen kéz sem maradhat nyolc percnél hosszabb ideig üresen, ezért Ferencet felsőbb utasításra a mi asztalunkhoz ültették.

A meleg tekintetű férfi feszengett, tétova mozdulatokkal, szemlesütve kezdte gyűjtögetni a vakdugókat. Húsz percig dolgozott szótlanul, majd zavartan felállt, úgy folytatta a munkát:

• Hát... ööö. Nem szeretek én ülve dolgozni, kényelmetlen, izé, hogy nem nyújthatom ki a lábaimat. Remélem, nem zavar... ööö... senkit, ha én itt állni fogok.
• Ugyan, csináld csak, ahogy jól esik - szólt a meghökkent válasz.

Négy és fél óra telt el, mire Ferenc újra megszólalt:

- Mondjátok, izé, ha valamit rosszul csinálok, öööö... vagy, ha esetleg zavaró, hogy én itten állok az asztal fölött. Ööö, tudjátok, jobban szeretek... izé.. magamban dolgozni... az az igazság - nagyot néztünk.

Összeszedtem az asztalon szétszórt vakdugókat és a gondolataimat, és egyszeriben mérhetetlen nyugalom töltött el. Arra gondoltam, milyen szép is az élet, mind másmilyenek vagyunk. Mások az álmaink, az igényeink és a preferenciáink. És előbb-utóbb, aki eléggé figyel befelé, és nem lusta keresni, talál: megtalálja a helyét a világban. Ülve vagy állva, zajban vagy csendben, párban vagy egymagában.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock