Közölték, hogy “eladhatatlanul” kövér vagyok

Közben rezzenéstelen arccal utasításokat adtak: forduljak balra, jobbra, üljek le, nézzek fel, nyújtsam ki vagy éppen emeljem fel a kezem. És ridegen megkértek, hogy csak abban az esetben mosolyogjak, ha erre utasítást adnak.

Valószínűleg, ha épp nem 14, hanem 24 éves lettem volna, akkor ennél a mondatnál minden további nélkül sarkon fordulok. De naiv és fiatal voltam - bár ez nem mentség, de tény. Az egész nem tartott tovább öt percnél, majd még hozzátették, inkább egymás közt, mint nekem címezve:

Ennyi maradt meg a sok évvel ezelőtti eseményből, amitől oly sokat reméltem. Hiszen a jelentkezésben azt írták, bárki mehet. Sőt egész alakos fotót is mellékeltem, és a magasságomról, de még a súlyomról sem hazudtam. A magam 52 kilóját nem tartottam soknak a 158 centimhez. Egészen addig a napig.

Tulajdonképpen, ha a számokat nézzük, ment minden, mint a karikacsapás. Pár hét alatt leadtam 4 kg-ot. Bizony. Volt ám boldogság! Közben időnként leküzdhetetlen vágyat éreztem az ételek iránt. Rendszeresen álmodtam szebbnél szebb sütikkel, amit egyetlenegyszer sem élvezhettem, mert mire a számhoz ért, felébredtem. Majd büszkén jelentkeztem ismét az ügynökséghez. Ezúttal egészen emberi hangot ütöttek meg, és meg is dicsértek. Mi több, látványosnak minősítették a fogyásomat. Néhány héttel később nyélbe is ütöttük a portfóliófotózást. Még megvannak a képek. Tényleg csontsovány voltam, és már a komor ábrázatot sem kellett magamra erőltetnem.

Tehát valamikor 2003 telén kezdődött a kálváriám az evés, nem evés körül. Volt időszak, amikor semmi más nem maradt meg az agyamban, mint az ételek kalóriatartalma, de azok mindenféle nehézség nélkül. Egy idő után már egész könnyedén tudtam tartani, hogy tejeskávén, cigin és némi kekszen éljek.

Akkor tetszettem magamnak, ma már ijesztőnek találom azt a kinézetemet. Minden ruha lógott rajtam, és ez iszonyú boldogsággal töltött el.

Aztán egyszer csak bekattant valami, és megláttam az összeaszott testem valóságát. Konkrét pánik fogott el. Annyira vékony volt a lábam, hogy elsírtam magam. Alig bírtam ránézni - undorodtam tőle. Tudtam: ennek véget kell vetnem, mert tényleg az életemmel játszom. De sok jó nem várt rám továbbra sem: átestem a ló másik oldalára. Elkezdtem enni, és a sok elfojtástól, az ízek hiányától nem tudtam abbahagyni. Ettem és ettem. És persze híztam és híztam veszettül. Pár hónap alatt 15 kg-ot. Aztán még egy kicsit. Emlékszem az érzésre, ahogy húznám fel a nadrágom, és nem jön. Közben peregnek a könnyek az arcomon.

Aztán, ha jó nehezen is, de valami csoda (vagy gondviselés vagy sors, vagy nevezze mindenki annak, aminek szeretné) folytán idővel tünetmentes lettem. Már nem rettegek az evés gondolatától. Megszoktam, hogy a menstruációm idején kicsit többet és energiadúsabb ételeket kívánok, és meg is eszem azokat lelkiismeret-furdalás nélkül (jó, csak egy csipetnyivel).Viszont a mai napig észnél kell lennem, ha valami váratlan tragédia, érzelmi krach üt be, mert akkor sajnos hajlamos lennék nemcsak a hűtőt, de a kamrát is kifosztani. De szerencsére mindig akad egy barát vagy családtag, aki ilyenkor megragadja a kezem, és nem enged visszacsúszni.

Nyitókép: iStockphoto