Bulimia: “Addig tömtem magamba az ételt, amíg már fájdalmat okozott”

Az utolsó vizsgaidőszak előtti keserédes napok egyike volt. Már nem voltunk zöldfülűek. Tudtuk, mi vár ránk. És azt is, hogyan élhetjük túl az elkövetkező heteket. Elméletben.

Mert valahogy nekem mindig azzal kezdődött, hogy jól bezabáltam. Pőrén hangzik, de fedi a valóságot. Nem kell ahhoz túlságosan lélekbúvárnak lenni, hogy egyértelmű legyen a diagnózis: feszültség levezetésére használtam az evést.

Csak amíg a gimi alatt ez max. év végén vagy az érettségi alatt jelentkezett, addig az egyetem alatt állandósult. És a vége felé már nem korlátozódott csupán a vizsgák idejére. Ennek megfelelően kúsztak is fel szépen a kilók. Először csak 1-2, amit még csak én vettem észre magamon. Aztán kicsit több, de még azt is, pár heti koplalással kordában tudtam tartani.

A kávézóban a velem szemben cigarettázó fiú mélyen belém látott. Nem kellettek szavak, hogy tudja, mi zajlik bennem. Addig soha nem beszéltem senkinek a falási rohamaimról. A szüleim úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy zsák számra tűnnek el a kekszek és a tábla csokik. A barátaim is sejtették, de soha nem győződhettek meg róla saját szemükkel.

Igazából, ha nem a szülői házban voltam vagy egyedül, akkor nem kapott el a hév. Tudtam, mi az elég. A srác, akit nevezzünk Tamásnak, kivétel volt. Valami nagyon mély szeretet fűzött össze minket. És jól tudta, nagy a baj. Pláne, hogy egy újabb, hetekig tartó stresszes időszak várt ránk, és nekem halvány lila fogalmam sem volt, hogy fogom túlélni.

Újabb cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt, és mélyen a szemembe nézett. Elkaptam a tekintetem, de ő kényszerített, hogy nézzek a szemébe! Kiszáradt a szám, és remegni kezdtem. Miközben szép csendben eleredtek a könnyeim. Megragadtam a pillanatot, és elé tártam az elmúlt évek fertőjét.

A véget nem érő lelkiismeret-furdalást, az órákig tartó evészetet, ahogy egyik étel követte a másikat. A kínt, hogy már egy falat sem férne belém, de nem tudok megálljt parancsolni. Csak kell és kell. Nem számít, hogy pizzás vagy kakaós csiga, bukta vagy fánk, sós vagy édes, kicsi vagy nagy. Tömtem és tömtem, amíg csak azt nem éreztem, hogy szétfeszít a gyomrom. Már fájt és puffadt, de még akkor is éhséget éreztem! Még mindig azon agyaltam, mit lehetne még? Mi az, ami annyira nem feltűnő.

A gyomorfalamat feszítő fájdalom közepette megérkeztek a hízás rémképei. Rettegés a kilóktól, ami röhejesnek tűnhet a felzabált kajaáradatot tekintve. Jogos a kérdés, akkor miért? Sokszor, elmondhatatlanul sokszor tettem fel én is ezt a kérdést.

A barátom csak ült szótlanul, kifejezéstelen arccal, de bátorítóan pislogott rám a zöld szemeivel. Sejtette, hogy még nem ért véget a történet:

Ki merem mondani, hogy bántottak, megcsaltak és mélységesen megaláztak. Undorodom az egyre torzuló testem látványától, a nem létező akaraterőmtől. Hiszen még saját vágyaimat sem tudom kordában tartani, amelyek önpusztító, kegyetlen hánytatásokban végződtek.

Hiszen a hánytatás - ha sikerült is -, még inkább bűntudatot szült. És mi segíthet ezen? Az evés - de szépen is hangzik! Csak sajnos ezt nem lenne szabad evésnek nevezni. Ez valami borzalmas kényszer: és az ördögi kör csak forgott tovább.

Ez a beszélgetés volt az első lépés, amit millió egy apró követett a gyógyulás mai napig tartó zarándoklatán. A barátom szemében kétségbeesés tükröződött, de láttam, hogy uralkodni próbál magán.

- szegezte nekem a kérdést cinkos mosollyal. Egy pillanatra azt hittem, hogy semmit nem értett meg az elhangzottakból. Hiszen már régen sokkal többről volt szó, mint a nyamvadt kilókról. Közben a kezem után nyúlt, és ahogy hozzám ért, akkor jöttem rá: nem tudja, mitévő legyen. Nyirkos és jéghideg volt a keze.

Ez volt a kezdet, és még mérföldekre volt a feloldozás. De minden út egy lépéssel kezdődik. És végül az a nap is eljött, amikor újra szembe tudtam nézni önmagammal, a tévedéseimmel, a fájdalmaimmal. És már nem akartam ész nélküli zabálásba fojtani lelkem segélykiáltását!

Nyitókép: iStockphoto