Világutazók - tervek és pénz nélkül

Csakhogy - ellentétben a történet főszereplőivel - a legtöbben nem merünk ugrani. Sőt, akik ugranak, azokról is általában kiderül, hogy nem biztosító kötél nélkül tették. Hanem ösztöndíj program, munkahelyi pályázat vagy pénzügyi/kapcsolati tőke segítségével indultak el a nagyvilágba. Na, nem mintha ez bármit levonna a kaland értékéből, de tény, hogy úgy igazán, dupla vagy semmi alapon kevesen mernek "világgá menni".

De Réka és Balázs története ilyen szempontból is egyedi: gondoltak egyet, és hirtelen felindulásból repülőjegyet vettek. Két főre és csak odaútra. Méghozzá úgy, hogy a messzeségben nem várta őket semmi és senki, a tartalékaik pedig igencsak végesek voltak. Ezt még megfejelték azzal, hogy a Közép- és Dél-Amerikai térséget igencsak meghatározó spanyol nyelvet is alig beszélték.

A boldogság országa helyett a skorpiók dzsungele?

A fiatalok abban a reményben érkeztek meg a világ legboldogabb emberei által lakott országba, hogy itt végre azok lehetnek, akik mindig is szerettek volna lenni. És majd azzal foglalkozhatnak, amivel mindig is szerettek volna: (a politológus újságíró) Réka tánccal és sporttal, (a programozó) Balázs pedig zenével. Végül fél év kellett ahhoz, hogy beteljesüljön ez az álom, de jelentősen kalandosabb és olykor göröngyösebb út vezetett oda, mint hitték.

Első ízben fel kellett dolgozniuk, hogy itt bizony a bőrük színe miatt a helyiek szemében két lábon járó pénztárcának minősültek. "Az árak sehol nincsenek kiírva - meséli Réka. - Ezért simán előfordult, hogy a háromszorosát vagy négyszeresét fizettük ki bolti árnak. Ijesztően sokat költöttünk az elején. Ám ezzel szemben semmi munkát nem találtunk. Ezen a vidéken nem CV-ket kell küldözgetni, hanem - bármennyire is furcsa ez nekünk - be kell kopogni mindenhova, és elmondani, hogy XY vagyok, és ehhez meg ahhoz értek. Szinte mindenhol meghallgattak, de sehová nem hívtak vissza.

És végül tényleg lett valahogy: önkéntes munkát vállaltak. Természetesen fizetést nem, de szállást és élelmet kaptak érte. Na, nem ám olyat, amilyet egy európai ember kívánna magának: a hely, ahol aludtak, a dzsungel közepén volt, és nemcsak nekik, de a környező összes élőlénynek otthont adott. Mivel a kunyhójuk fala nádból készült, skorpiók, pókok, csótányok plusz minden csúszómászó, amit még csak beazonosítani sem tudtak, szabadon járkált ki és be. Az ennivaló meg csak akkor volt, ha épp nem felejtkeztek el róluk az amerikaiak, akiknek az önkéntesek ellátásáról kellett volna gondoskodniuk. "Előfordult, hogy kénytelenek voltunk 3-4 napig a fákról szedett mangón élni" - meséli Réka.

"Talán hihetetlenül hangzik, de pár hét után annyira megváltozott az életszemléletem, hogy már nem idegesítettem magam apróságokon. Például már nem sikoltoztam egy skorpió láttán, hanem egyszerűen lecsaptam a papucsommal, és kész. Megtanultuk elfogadni, hogy a természetet nem tudjuk kizárni. És ha képes vagy kilépni a komfortzónádból, akkor átélheted, hogy bozótvágóval a kezedben a dzsungel mocsarában menetelsz mezítláb (a cipők beleragadtak volna). Igazi Indiana Jones-nak éreztük magunkat. Azt is megtapasztaltuk, hogy a vadállatok félnek az embertől, és ha nem bántod őket, akkor villámsebesen iszkolnak el."

Ami pedig a legfontosabb: az önkénteskedéssel időt nyertek. És így volt lehetőségük beilleszkedni, kiismerni a helyi szokásokat, lettek barátaik, aminek köszönhetően a harmadik hónapban Rékának már megvolt a vágyott táncos munkája, Balázst pedig bevették a tartományi rezesbandába. Persze ehhez azért nagyon sok ajtón kellett kopogtatniuk, és nem kis alázatra is szükségük volt. Viszont az is kiderült: a terv működik. Szóval ezen felbátorodva újabb országok felfedezése mellett döntöttek.

De ami a legfontosabb: boldogok voltak. Teljesen levetkőzték a közép-európai szorongást, és a legmostohább körülmények közt is kereknek érezték a világot. "Panamában a 90% feletti páratartalom miatt mindenünket megette a penész, és penészszagú matracokon kellett aludtunk. Mosni viszont csak kézzel tudtunk, és a zuhanyzáshoz előbb vizet kellett pumpálnunk a patakból. A vécé komposzt volt (magyarul pottyantós), az elektromosság pedig folyton akadozott a rendszeresen csődöt mondó generátor miatt. De közben egy percig sem kételkedtünk, hogy jó úton járunk." És igazuk is volt, nem tellett sok időbe, hogy Réka újra színpadon álljon, és tánctanári állást kapjon. Balázs is zenetanárrá avanzsált, és bárokba is rendszeresen hívják fellépni.

Nyitókép: Zetelaki Réka saját képe