Szabad-e szidni a halottakat?

Aztán búgó hangon megkérdezte: "Tudja, mire szokták ezt mondani? Hát, a fekete hajú nőkre, ott alul... Érti, ugye?" Húszéves voltam, fekete hajam a derekamig ért. Csikorgott a fogam az idegtől, nem akartam elhinni, hogy pont ez az ember célozgat a lábam közötti rész kívánatosságára... Egyszerűen lefagytam. Erre az érzésre még most is emlékszem, pedig tizenöt éve volt.

Méltatások, tömjénezések áradtak a világhálón, sajnálkozó kommentek százai sorakoztak mindegyik, a haláláról szóló hír alatt. Az én agyamban pedig csak kattogott az öreg, kopasz ember dala: má-kos-tész-ta... Dühöt öklendeztem, és remegett a kezem.

Na, de tudjuk, halottról jót vagy semmit, szóval, abba is hagyom... Ömm, várjunk csak! Bár nem tegnap volt a latin érettségim, arra azért emlékszem, hogy szólt az eredeti latin mondás:

Egyesek szerint ezt a mondást úgy kellene használni, hogy halottakról igazat vagy semmit. A legrégebbi, ma fellelhető fordítás szerint a mondat így hangzik: halottról ne mondj rosszat!

Most akkor jót vagy jól?

Azaz csak "jót" mondhatunk az elhunytról - még akkor is, ha az nem teljesen igaz?

Vagy "jól", azaz csakis az igazat - még akkor is, ha az kellemetlen, szégyenteljes, bántó?

Az igazság minden bizonnyal a kettő között van.

Mit mondjon a lánya az anyja sírja felett? A jót, hogy az asszony megszülte és felnevelte őt, vagy az igazat, hogy egy rá szégyent hozó, őt bántó szörnyeteg volt? Az asszony nekrológja talán valahogy így kellene, hogy szóljon: "A nő, akitől ma elbúcsúzunk, életet adott nekem. Évtizedeken át rossz döntéseket hozott, melyek megkeserítették az életemet. Ezért elhatároztam, hogy én máshogyan élem az életemet. Isten ítélje meg őt, engem pedig őrizzen meg a keserűségtől!"

Én nem gondolom, hogy a művelt, sokoldalú művésztanár méltatása végére minden esetben oda kellene biggyeszteni: "amúgy meg egy vén kéjenc volt" (mert, lássuk be, biztos nem csak nekem énekelt...). Én csak azt szeretném, ha a földiek nem emelnék az egekig. Bízzuk ezt másra!

Nyitókép: Shutterstock