Nem neheztelt a szüleire, mi több, látta a neveltetése előnyeit is. Legalábbis minden erejével ezen volt. Mint mondta, gyerek fejjel is tudta, hogy ez egy ilyen világ. Kár is lenne lázadnia. "Milyen világ, anya?" - kérdeztem én sokszor, amikor összebújva feküdtünk a nagyágyon. Paraszti világ. A kemény munka terepe, ami pirkadatkor indul, és napnyugtával zárul. Sokáig képtelen voltam elhinni, hogy anyukám, az a pici nő, ötévesen már vízért járt a kútra. Minden hajnalban két nagy kannával indult oda és vissza. Ha ezzel megvolt, akkor kiment, hogy ellássa a teendőket a baromfiudvaron. Azért azt, mert az könnyű munka. Nem tudtam felfogni, és talán még ma sem tudom igazán, hogyan dolgoztathatták ilyen keményen ötévesen.
Válaszul mindig elmondta, hogy ez nem volt kirívó eset, nem volt ebben semmi különleges. Mint ahogy szerinte abban sem, hogy a 20. század derekán nem volt gyermekágy. A nő, függetlenül attól, hogy milyen állapotban van, nem eshetett ki a munkából. Egy kicsit sem számított, hogy a hasa a térdéig lóg, és bármelyik pillanatban megszülhet. A föld, a betakarítás nem várhatott. A dolgos kéz mindig kellett. Szülőszobának meg jobb híján a kukoricás is megtette. Aztán meg lehetett folytatni a munkát.
A gyermekáldás nem volt eget rengető esemény. Nem volt napokig tartó tejfakasztó buli.
És mielőtt elkaladoznánk a régi idők vad romantikájába, ne felejtsük: mindez azzal párosult, hogy a gyerekhalandóság is igen gyakori volt. Így a parasztasszonynak nem maradt más választása, mint hogy annyi gyereket szüljön, amennyit csak képes. Na, nem azért, hogy szerethesse, hanem hogy biztosítsa a munkaerőt. Majd, amilyen hamar csak lehet, tevékeny emberré tegye. Az újszülött akkor volt jó baba, ha sokat aludt, és keveset sírt. Ha ez nem működött, akkor máklével szenderítették álomba a babát.
Azzal meg keveset törődtek, hogy tettüknek milyen egészségügyi következményei lehetnek. Vagy, ha mégis, akkor kivitték a termőföldre, ástak egy vermet, és amíg ők dolgoztak, beletették a picit. Anyuka időnként ellátta, ha meg sírt, akkor azt mondták, örülni kell neki, mert erősödik a tüdeje.
Anyám azt mesélte, hogy neki már ennél jobb világ jutott. Ötödik és egyben legkisebb gyermekként egészen kivételezett bánásmódban részesült. Már amennyire a hajnali kútra járás annak minősül. Szigorból is kevesebb jutott neki. De azért a kamra ajtaját kulcsra zárva tartották. Hiszen enni csak akkor lehetett, amikor a családfő - a nagyapám - otthon volt. És természetesen csak azt, ami elétettek. Nem is nagyon volt, de nem is lehetett válogatni. Akkoriban a nevelést egyértelmű szigor jellemezte. Ez is normális volt.
Hogy a gyerek utána boldog felnőtt életet él-e majd, vagy örökre sérül? Ez senkit nem érdekelt. Ahogy az sem, hogy a képességeiből a legtöbbet hozhatja-e ki, vagy disznók elé vetett gyöngyként enyészik el a tálentum, amit a sorstól kapott. És amivel előrébb vihette volna a világot.
Nem ismerte fel senki az összefüggést a gyerekkel szemben tanúsított viselkedés és a felelős, tudatos, hasznos állampolgárok kineveléséhez kapcsolódó társadalmi érdek között. Mit számított az egészségük, az akaratuk, az önbecsülésük és az álmaik?... Ma már szerencsére többen és jobban nyitottak az ilyen kérdések iránt. De vajon elértük a maximumot minden téren?
Különös ma már ezeket a sorokat olvasni. Iszonyúan távolinak tűnik. Talán a mai Magyarországon már az is. De azért a világon még bőven akad a fentiekhez hasonló, sanyarú gyereksors. Azonban az kétségtelen, hogy van még hova fejlődnünk. Ezért az UNICEF életre hívta a Gyerekhang kampányát, amelynek célkitűzése, hogy kitárja az "ajtókat" átvitt és valós értelemben is a fiatalkorúak előtt. Mert amíg van, aki visszasírja azokat az időket, amikor a gyerek nem sokkal volt értékesebb tagja egy családnak, mint egy haszonállat, addig még nincs lezárva a gyerekjogok kérdése.
"November 20-át annak szenteljük, hogy világszerte felhívjuk az emberek figyelmét a velünk élő gyermekeket megillető jogokra. Hiszen épp olyan alapvető kötelezettségünk tiszteletben tartani és megvédeni a jogaikat, mint a felnőttekét. Nemhogy nem tagadhatjuk meg, de még csak félvállról sem vehetjük csak azért, mert az érintettek nem töltötték be a 18. életévüket." - erősítette meg álláspontjukat Kovács Anna Sára, az Unicef gyermekjogi munkatársa.
Részletek a programról: http://unicef.hu/gyerekhang/
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.