"Üss! Itt vagyok apa, tessék! Üss!"

De nem hagytad, hogy elmagyarázzam: azért késtem, mert olyan jó volt vele ülni a padon, kólát inni és nevetni. Nem figyeltük az órát. Semmi rosszat nem csináltunk. Aztán láttam, hogy késni fogok, és gyomromba mart a félelem, tudtam, hogy a tekinteted megöl majd. Nyolc buszmegálló hazáig - egy örökkévalóság.

Máig nem tudom, hogy a csend volt-e rosszabb, míg a szíjad kihúztad a nadrágodból, a markodba tekerted, és közben mereven néztél a szemembe. Vagy az ütések, a csat koppanása a tarkómon, a gerincemen, a combomon hasadó sebek, a buggyanó vér, vagy anyám látszólagos egyetértése, ahogy kiabált velem, míg te ütöttél.

Aztán megtanultam, hogy a sebek begyógyulnak, néhány hét múlva már nyomuk sem lesz, csak a tornaóra alól kell valahogy felmentést kérni. De azok a sebek, amelyeket még mindig odabent őrzök, soha nem fognak meggyógyulni, akkor sem, ha te már évek óta a föld alatt pihensz. Csak a megbocsátásért imádkozom nap mint nap, mert szerettelek, és ezzel az érzéssel próbálom felülírni a keserű, könnyszagú emlékeket.

A saját hangom még mindig a fülemben cseng: "Apa ne bánts, apa ne üss! Nem csókolóztunk, esküszöm, ne csináld!" De az arcod elsötétült, a szemedből valami túlvilági, gonosz lélek nézett rám az apukám helyett. Nem az voltál akkor, akivel nyáron együtt ettük a dinnyét, hallgattuk a diófa alatt a pléden fekve a rádiót, aki megtanította, melyik a kuplung, a gáz, a fék. Benned nem volt fék, ha a kamaszos vadságom ösztönös birtoklást és durvaságot hozott ki belőled.

Nem hiszem, hogy aki szeret, az így tud bántani, nem hiszem, hogy aki akkor voltál, akinek az ütéseitől a sarokba kucorodva magam alá pisiltem, az te voltál. Nem lehet... De mi mást csinálhattál volna, ha te is ezt hoztad magaddal otthonról? Az istállóajtóról leakasztott ostort, az apai pofonokat, mert fociztál, ahelyett, hogy behordtad volna a szénát. A törött kezedet, mert a szomszéd kislánnyal beszélgettél, ahelyett, hogy megitattad volna az állatokat.

Amikor kiszállt belőled a démon, láttam a fájdalmat az arcodon, te talán akkor szembesültél a tetteddel. Mégis napokig nem szóltál hozzám, hiába pitiztem egyetlen szavadért, a te jeged lassan olvadt fel. Aztán pár nap után már együtt tévéztünk a kanapén, nevettünk, mintha mi se történt volna, de a szemedbe nem szerettem nézni, mert minden pillantásod eszembe juttatta a benned élő gonoszt. Még sajdult a gyógyulófélben lévő seb a hátamon, és hidd el, én nagyon ügyeltem, hogy ne tegyek rosszat, de érett bennem a nő. És te valahányszor azon kaptál, hogy rám néz egy fiú, durvasággal reagáltál.

Aztán már nem féltem a szíjtól, a pofonoktól, hiszen ezt is megszokja az ember. Vitt a vérem, vitt a bennem növekvő nő, és inkább vállaltam az ütéseket, rúgásokat. Az első igazi szenvedélyes csók után azzal a fiúval már nevetve mondtam - a végtelenségig bőszítve téged - hogy "Üss! Itt vagyok, tessék! Üss!" És te gondolkodás nélkül ütöttél. Sírva nevettem rád, odatartottam a hátam, mert behunytam a szemem, és a fiú csókjára gondoltam, aztán sok fiú csókjára.

És mikor elköszöntem a szülői háztól, egyetlen dolgot tettem a csomagomba: soha nem akarok olyan lenni, mint te. Mint ti. Nem leszek gyáva. És nem bántom, ütöm azt, akit szeretek. Mert bár évek óta a föld alatt pihensz, amit itt hagytál magadból, viszem a szívemben. Az irántad érzett szeretetet, és az ütéseid immár láthatatlan nyomait a bőrömön.

Nyitókép: Shutterstock