A szingli nő, aki anya akart lenni

Elindult a lépcsőn, ahol minden fokon szépen sorakoztak a kisebb-nagyobb gyerekcipők. Minden cipőnyelven ott volt a tulajdonosának a neve. Vagy azé, aki előtte viselte a lábbelit. "Semmijük sincs, ami igazán a sajátjuk" - gondolta magában. Az igazgató és a gyám kedvesen fogadta.

Bekísérték Zsuzsankához - az otthonban mindenki így szólította. A fekete szemű csenevész kisgyerek a szőnyegen játszott. A fél perces csendet csak lélegzetvételek ütemes hangja törte meg. Leült hozzá, és elővette a babát, amit a pszichológus tanácsára magával vitt a barátkozás első napjára. "Kezdjen el játszani, és ha a gyerek úgy érzi, csatlakozni akar, majd odamegy önhöz. Semmit se erőltessen!" - kapta a felkészítő tanácsokat pár nappal korábban.

A barátkozás napjai egyre jobban és könnyedebben teltek. Érezte, hogy egészen egymásra hangolódtak Zsuzsankával - és ezt mondták a szakemberek is. A hónap végén aztán a pesti kis lakásba ismeretlen zajok, neszek költöztek. Játékok többszólamú zenélése, nyűglődések és esti kacagások szűrődtek ki a folyosóra. Nem is értették a szomszédok, honnan szedte ez a nő az óvodáskorú gyereket. De nem is tartozott rájuk.

A család örömmel vegyes aggodalommal fogadta a döntést, de Zsuzsanka bája gyorsan megtörte a jeget. A barátokban is vegyes érzelmeket keltett az anyasága. Ha nem azt kellett hallgatnia, hogy "Hát, így már biztosan nem lesz pasid...", akkor szentté avatták, egy olyan mesebeli hősnővé, aki megmentett egy gyermeket. Nem is tudta eldönteni, melyik verziót utálja jobban. Mert hát férje eddig is lehetett volna, de nem lett - és nem egy gyerek létezése vagy hiánya miatt alakult így.

Az ő meglátása szerint pedig - ha egyáltalán elkezdett agyalni a ki kit ment meg kérdésen -, éppen Zsuzsanka volt az, aki megmentette őt, és nem fordítva. Anya akart lenni. Családban élni. Gondoskodni. Vitázni. Szeretni. Átadni valakinek mindazt, amit ő megtanult, amit szeretett. Mélyen, legbelül hitte, amit évekkel ezelőtt Teréz anyától olvasott:

Nyitókép: iStockphoto