A baleset…

Olyan zöldfülűnek hatott - pedig már huszonkilenc volt. Én meg tizenkilenc. Szinte még gyerek. Igazából soha nem értettem, hogy mit láthatott meg bennem az a vagány, motoros srác, aki gyakorlatilag bárkit bármikor megkaphatott.

Mégis én kellettem neki. Hosszú idő volt, mire igazán elhittem: engem akar, én lettem a "királynője". Még most is hallom, ahogy mondja: "Este érted jövök, királynőm.". És tényleg jött, a tenyerén hordozott. Kislányból királylány lettem mellette.

Már ismertük egymás minden rezdülését, hóbortját. De még mindig tudtunk meglepetésekkel szolgálni egymásnak. Igényeltük is mindketten. Én például szerettem pici rajzokat dugdosni a táskájába, hogy a nap folyamán egyszer csak véletlenül ráakadjon. Amikor megtalálta, mindig kaptam egy üzenetet tőle:

Azon a reggelen is becsúsztattam egy kis cetlit a kabátja belső zsebébe, de hiába lestem a telefonom, az egész nap hallgatott. Talán nem találta meg, vagy csak nem volt ideje megköszönni. Különös, mert tíz év alatt egyszer sem fordult elő ilyen. Igazából nem akartam jelentőséget tulajdonítani neki, de valamiért úgy éreztem, mintha valami jeges kéz szorította volna meg a szívemet. Este, amikor végeztem a melóban gondoltam, beugrom hozzá egy kósza puszira, de aztán elvetettem. Mostanában mintha valami megváltozott volna közöttünk. Betüremkedett egy láthatatlan fal, amit nem tudtam áttörni.

Azt meg már meg sem mertem említeni neki, hogy a büfé megnyitása köszönő viszonyban sincs a közös terveinkkel. Legalábbis én közösnek hittem. Évek óta le akartam lépni Magyarországról. Álszentül hangozhat, de tényleg nem a jobb megélhetés volt a fő motivációm, hanem szerettem volna világot látni. Feszegetni a határaimat, közösen megízlelni az országhatáron túli világ hétköznapjait. Közel voltam a harminchoz, de az éves horvátországi nyaralásokon túl nem sokat láttam még a világból. És ez zavart! De korántsem annyira, mint a gondolat, hogy egyedül kell belevágnom.

Úgy éreztem, hogy ez a vagány, közel negyven éves, de még jócskán kölyökképű férfi jelenti magát az életet. Simán feladtam volna érte mindent, csak azért, hogy magam mellett tudhassam. Aznap éjjel nagyjából fél egyig vártam rá. Aztán jobbnak láttam, ha álomba szenderülök. Nem voltak illúzióim: szinte láttam magam előtt, ahogy illuminált állapotban betántorog a szobába, és ruhástul bedől az ágyba. Vagy jobb esetben lezuhanyozik - de persze nem zárja el rendesen a csapot, én pedig képtelen leszek aludni tőle.

Fél három körül különösen valóságos álomból ébredtem. Magunkat láttam, de valahol máshol jártunk, egy számomra ismeretlen világban. Úgy tűnt, hogy ő otthonosan mozog benne. Nem értettem. Én hallottam őt, de ő nem hallott engem.

A kapucsengő hozott vissza az álom és valóság közötti dimenzióból. Először azt hittem, hogy nem találja a kulcsát. Pongyolában nyomtam meg a beengedés gombot. Kiderült, hogy rendőrök vannak a bejáratnál. Dühös lettem. Szinte biztos voltam benne, hogy megint túl sokat ivott, és úgy kellett összeszedni az út széléről. Magamban már átkoztam.

Gyorsan még visszaszaladtam egy pulcsiért. Mégse illik egy szál semmiben fogadni ismeretleneket! Pont visszaértem, mire kopogtak. Három egyenruhás állt az ajtóban. Csak álltak ott szótlanul. Kérdeztem, hogy melyik kórházba kell menni? De már nem kellett mennem sehova. A helyszínen életét vesztette.

A történetet Baranyai Kata jegyezte le

Nyitókép: iStockphoto