Láthatatlan életképek – A világ egy vak srác "szemével"

Nehéz elmondani egy látónak, hogy milyen vakon élni – hisz nekem ez a normális. Ezek a mindennapjaim. Így csak egy-egy kis pillanatképpel tudom érzékeltetni, hogy milyen kalandokba keveredik az ember napi szinten – ha nem lát. Próbálom úgy felfogni, hogy olyan tapasztalatok ezek, amelyek csak keveseknek adatnak meg.

Mindenesetre addig nincs túl nagy gond, ameddig őszintén írhatom le ezt a mondatot:

A buszmegállóban mellettem egy anyuka beszélget kisgyermekével.

– Anya, mi az ott a bácsi kezében?

– Fehér bot, a bácsi nem lát és... – és a többi és a többi.

– Nahát, azt hittem szamurájkard! – csodálkozik rá a valóságra a kisfiú.

Folytatom utamat a járdán, de pár lépés után egy kukába ütközöm. „Jó lesz vigyázni! Úgy látszik, ma viszik el a szemetet a környéken.” Ez másnak bosszantó, nekem pedig egy valódi kihívás!

Három szemetesládát szerencsésen kikerülök, a negyediket azonban – minden igyekezetem ellenére úgy tisztességesen felrúgom. Ráadásul 3-4 kuka áll egymás mellett, és beindul a dominó. Bumm-bumm-bumm-bumm. A következő pillanatban már négy szemetes fekszik a járdán.

Kilépek a munkahelyről, megigazítom a kabátomat, majd a fehér botot jobb kezembe véve elindulok hazafelé. Néhány lépés után egy zebrához érek, ahol kissé óvatlanul idő előtt lelépek a járdáról az úttestre. A következő pillanatban érzem, ahogy egy kerék átgördül a lábujjaim végén.

– mosolygok magamban. Persze azért az is eszembe jut, hogy mi történt volna, ha az a kerék csak néhány miliméterrel arrébb gördül... Szerencsére így csak néhány napig fogom érezni a nagylábujjamat.

A semmiből egyszer csak egy férfi lép hozzám, és hevesen magyarázni kezd:

– Isten megmondta, hogy egyszer minden ember látni fog, ha máskor nem, a feltámadáskor...

– Hát ez igazán megnyugtató, de..

– Elképzelhető, hogy imádkozással előrébb is lehetne hozni azt a bizonyos látást! Imádkozzunk hát együtt a szemed világáért!

– Szívesen, de sajnos jön a buszom – felelem, és szerencsére csakugyan akkor gördül be a BKK megfelelő járata a megállóba.

Mint minden felszállásnál, megkérdezem, hogy ez melyik busz?

– érkezik a határozott válasz fentről. De a következő pillanatban már az illető is érzi, hogy rossz irányból közelítette meg a dolgot.

Leülök a buszon, gondolataimba mélyedek. Egyszer csak hozzám lép egy amolyan „jóindulatú alkoholista” típusú ember, és megkérdezi:

Annyira meglepődöm, hogy hirtelen nem is tudok mit mondani, csak két-három másodpercet követően próbálom visszautasítani.

– De fogadd el, jó szívvel adom – mondja, és a kezembe nyomja a pénzt.

Alighanem neki nagyobb szüksége lett volna rá...

Leszállok az én megállómban, és megint sétálok. Menet közben a botom bele-beleakad az emberek lábaiba. Az egyik ilyen esetnél egy idős néni az érintett, aki meglepetten fordul hátra:

Egy lány szólít meg:

– Azt hiszem ismerek pár szót – válaszolom. Erre a lány is elkezd nevetni.

– Bocsi, nem tudtam, hogy kezdjem a beszélgetést, szóval segíthetek?

Utána egy férfi következik, aki nem sokáig kerülgeti a dolgot:

Nevetve válunk el.

Végigjártam mindkét munkahelyemet, együtt ebédeltem egy lánnyal, és persze a kalandos hazafelé út... Egyszóval egy rendben lezajlott nap után hazaérek. Édesapám üdvözöl, beszélgetni kezdünk, de néhány mondat után visszahőköl:

Szentgáli-Tóth Boldizsár

Nyitókép: iStockphoto