Felnőttként értettem meg, valójában miről is szól A kis herceg...

Emlékszem, kicsi voltam még és mintha az iskolában is kötelező lett volna, de mindenképpen szóba került az irodalom órákon A kis herceg bájos, ám szomorú története. Tetszett a lámpagyújtogató, a rózsa és a kisfiú kapcsolata, a róka, aki szervesen hozzátartozott a főszereplőhöz, de egyáltalán nem kedveltem a királyt, sem a hiú, sem az iszákos embert. Gyerek voltam még. A felét sem értettem az egésznek...

Aztán, ahogy nagyobb lettem, és már nekem is gyermekeim lettek - elég fiatalon -, a történet nyomába eredtem, mert érdekelt, és mert meg akartam fejteni az értelmét annak a különös misztériumnak, amit kislányként nem sikerült. Így tudtam meg, hogy Exupéry, a klasszikussá vált mesét barátjának, Leon Werthnek ajánlotta, ki mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyvet is. Az ajánlásban egy jó adag iróniát véltem felfedezni, ám a szándék tiszta sor: az irodalmi mű nem csak gyerekeknek szól.

Az elbeszélés kerete, miszerint történik egy kényszerleszállás a sivatagban, rögtön bepillantást enged egy ismerkedésbe, amikor is feltűnik egy rejtélyes kisfiú, aki elsőre belopja magát az olvasói szívekbe. Az enyémbe legalábbis mindenképp. Ha jobban belegondolok, ez egy valóságba oltott mese, valaki szerint megtörtént események költői változata. Végül is, miért ne? Az én kis álmodozó énemnek bármi lehetséges!

Mindig is hittem a mesékben. Most sincs ez másként. És akinek színes a fantáziavilága, annak különösképpen ajánlom a kis herceg már-már futurisztikus történetét. Ha ezt egy mai filmrendező komolyan venné, nagyszerű science fictions egész-estés mozi kerekedhetne ki belőle. A sikeres rajzfilm után, természetesen. Az igazi mesevilág a B-612-es kisbolygón tárul elénk. Már a neve is izgalmasan hangzik. Majdnem, mint a vitamin. Itt él a címszereplő, s' innen látogatja meg a szomszédos planéták lakóit.

És itt bontakoznak ki a különös mesefigurák, s' azok jellemvonásai. Felnőtt fejjel már egészen jól meg tudom érteni, de gyerekként? Ott van például a király, akinek mindenki "alája való", ismerős a szereposztás, igaz? Vagy a hiú ember, aki képtelen elfogadni, hogy őt valaki ne csodálná, tisztára nárcisztikus jellem, no és az iszákos figura, akit ma simán lealakoholistáznánk, aki azért iszik, hogy elfelejtse szégyenét és szégyenkezik, mert részeges? Ők mind a valóság görbetükrei.

A színes, szép kis gyermekmesén belül rálelhetünk egy másik, voltaire-i filozófikus mesére is, amiben egy gyermek utazását követhetjük nyomon, miközben annak ártatlan szemével értetlenül figyeljük a felnőttek világát. Valahogy így tettem én is, és amikor az unokámnak fogok mesélni erről a fiúról, akkor is így fogok tenni. Hat különböző bolygón látogat végig a kis herceg és mutat rá, hogy miként nem kellene élni, viselkedni. Elszomorítja őt az emberek közönye és hűvössége. Mindvégig keresi a szeretetet.

Aztán megérkezik a földre, ahol az első csalódás a kígyónál éri, amikor magányosságról panaszkodik annak. A válasz: Az emberek között is egyedül van az ember. És milyen igaz. Egyedül is lehetek maradéktalanul boldog, ellenben mennyi ember él társas magányban, szóval kígyó, ez egyszer igazat szóltál. Számomra a legszebb titkot a róka tartogatta, mert ő az, aki elárulja neki, hogy az élet értelme a szeretetben és a gondoskodásban rejlik. A kapcsolatteremtésben, a kapcsolódásban és a mások felé tanúsított figyelemben. Ez az egyetlen módja annak, hogy az emberek kitörjenek magányuk börtönéből. A rókától tudja meg azt is, mi köt erős szálakkal az élethez:

"Örökre felelős leszel azért, amit megszelidítettél!"

A negyedik fejezetben az író rendesen rátapintott a lényegre, az emberi gondolkodás és megítélés lényegére, amikor ezeket a sorokat írta:

Ez is milyen igaz. Ahányszor hazavittem bemutatni valakit a családnak, első kérdés mindig az volt, hány éves, kik a szülei, mit tanult, hányan vannak testvérek és így tovább. És ma hol tartunk a kérdésekben? Mekkora vagyona van, hány országot igazgat, mennyi ember tartozik alá, milyen nagy pozíciót gyakorol? Komolyan ezek lennének a világ nagy kérdései? Lehet.

De az élet, nem ezt kérdi. Sokkal inkább azt, mekkora szíve volt. Az embernek, aki itt élt a földön.

És az élet vége, a halál itt is megjelenik. Még egy mesekönyvben is. Sírtam, emlékszem sírtam, amikor újra olvastam a történetet. A kis herceg halála bár jelképes, mégis megindító és elgondolkodtató. Olyan szépen leírja Antoine de Saint-Exupéry, ahogy a fiú elhagyja a földet, hogy visszatérjen bolygójára. Viszatérjen, miután megtanulta, melyek azok az életbölcsességek, útravalók, amelyekkel szebben, teljesebben tud élni. Sokszor fülembe csengenek a könyv utolsó mondatai, amelyek könnyeket csalnak a szemembe, ennyi év után is ugyanúgy:

Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.

- Hát igen - mondta. - Ennyi az egész.

Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni se bírtam.

Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt. Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az előző lapon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lássátok. Itt jelent meg a Földön, s aztán itt tűnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek, ha egyszer Afrikában utaztok, a sivatagban. S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt.

Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött...

Nyitókép: Shutterstock