Az álomgyárnak volt egy igazán sötét titka: a drogok

Az már nem újdonság, hogy az aranykor filmstúdiói sokszor rémesen bántak a színészeikkel. Meghatározták, hogy kivel házasodhatnak, házasodhatnak-e egyáltalán, megszabták, hogy a színésznőknek mikor lehet, vagy lehet-e egyáltalán gyermekük. Mindemellett pedig volt még valami, ami egész Hollywoodot megkerülhetetlenül átjárta, és nem volt tekintettel arra, hogy az illető férfi, nő, felnőtt vagy esetleg gyermek: a stúdiódrogok. Ezeknek a szereknek a segítségével érték el a filmkészítők, hogy színészeik hosszú órákon, napokon keresztül egyhuzamban tudjanak dolgozni, megállás nélkül.

Debbie Reynolds a szerencsések közé tartozott. 19 éves volt, amikor megkapta élete szerepét, ami nem más volt, mint az Ének az esőben című film női főszerepe, partnere pedig a már akkor is hatalmas sztárnak számító Gene Kelly volt. Bár Reynolds akkor még nem bővelkedett a tapasztalatokban, a stúdió elvárta tőle, hogy ugyanolyan teljesítményt nyújtson, mint az akkor már sokat megélt Kelly.

Reynolds ugyan sikeresen vette az akadályokat, mégis, a kimerítő próbaterv és a hatalmas nyomás kikészítette az egészségét. A színésznő orvosa azt javasolta, hogy tartson egyhetes pihenést. Ezzel szemben az MGM stúdió vezetője, Arthur Freed azt tanácsolta, hogy akkor inkább keressen másik orvost.

2013-ban a színésznő elmondta, Freed arra utasította ebben az időben, hogy kérjen "vitamin-injekciót" az orvosától, és valószínűnek tartotta, hogy ezek ugyanazok a "vitaminok" voltak, amelyek Judy Garland vesztét okozták. Szerencsére Reynoldsnak volt annyi lélekjelenléte, hogy a stúdió bárhogy próbált hatni rá, ő mégis kitartott a saját orvosa mellett, aki pedig amellett tartott ki, hogy a színésznő ágyban maradjon. Így Debbie Reynolds azon szerencsések közé tartozott, akik megmenekültek a filmipar által sulykolt droghasználattól.

Persze naiv dolog lenne azt gondolni, hogy csupán a felnőtt színészeket uralták le teljesen a stúdiók. Ugyan a gyerekszínészekre már ebben az időben is szigorú munkaügyi törvények vonatkoztak, amelyek szabályozták a forgatásokon eltöltött órák számát, ezzel sokan nem törődtek. Elizabeth Taylor és Shirley Temple, akik gyerekszínészként kezdték karrierjüket, évekkel később nyilvánosság elé álltak, és bevallották, hogy rendezőik minden adandó alkalommal megpróbálták kitolni a forgatások óráit.

Taylor elmondta, mennyire meglepte, amikor egyszer-egyszer látta, hogy más gyerekek milyen korán hagyják el a forgatásokat. Temple pedig arról számolt be, hogy 18. születésnapját az egész stúdió vele ünnepelte - de csak azért, mert aznap egész éjjel dolgoztak.

Mindezzel együtt ők még mindig a szerencsés kivételhez tartoznak. Hogy miért? Már fentebb is felmerült Judy Garland neve, aki az Óz, a csodák csodája című filmből lehet ismerős, mint Dorothy. Garlandot először a saját édesanyja kezdte drogokkal tömni, aminek pusztán annyi volt az oka, hogy szerette volna, ha lánya igazán energikus alakítást nyújt. Később, amikor Garland már befutott színésznő volt, az MGM orvosai olyan tablettákat írtak fel neki, amelyekkel kontroll alatt tudták tartani a súlyát és az energiaszintjét is.

Garland évekkel később beszélt arról, hogy neki és Mickey Rooney-nak - akivel összesen tíz filmet készítettek közösen - tablettákat adtak, hogy sokáig tudjanak dolgozni, még akkor is, ha már teljesen kimerültek. Továbbá az is előfordult, hogy amikor végeztek a munkával, bevitték őket a stúdió orvosi szobájába, ahol különféle altatókat adtak nekik. Ezt követően néhány órával később felébresztették őket, és más tabletták segítségével felpörgették mindkettőt, hogy folytatni tudják a munkát. Ennek a rövid távú eredménye az volt, hogy a színészek akár 72 órát is tudtak egyhuzamban dolgozni, hosszú távon azonban ahhoz vezetett, hogy Garland szervezete feladta, és 47 évesen életét vesztette drogtúladagolásban.

Természetesen nem csak a színészeket viselték meg a végeláthatatlan munkaórák. Az Elfújta a szél rendezője, David O. Selznick köztudottan amfetamin-függő volt, mivel annyira elhúzódtak a forgatások, hogy egyedül így volt képes elviselni a rá nehezedő nyomást.

A változás az 1970-es években jött el, amikor elismerték az amfetamin addiktív tulajdonságait, és ezért elkezdték komolyan korlátozni a használatát. Bár az is igaz, hogy addigra Hollywood már áttért más stimulánsokra, mint például a kokainra. A stúdiók, amelyek drogokkal pörgették fel színészeiket, sokat vesztettek az erejükből.

Nyitókép: Shutterstock