A hosszú élet titka: hagyd otthon a magánéleted és ne vidd haza a melót!

Nemrég néztem végig a Különválás (Severance) című sci-fi-pszichothriller-sorozatot, amit az év egyik legnagyobb dobásának tartottak a kritikusok. Aki ajánlotta, hozzáfűzte, hogy emlékeztet az általam egyébként nagyon kedvelt Fekete tükörre (Black Mirror), így ahogy tehettem, belekezdtem az első epizódba.

Ha most találkozol a szériával először: egy olyan vállalat működésébe enged betekintést, melynek dolgozói önként alávetették magukat egy – elvileg visszafordíthatatlan – műtéti eljárásnak, ami kettéválasztotta a tudatukat és az emlékeiket a munkahelyük és a magánéletük között.

Mivel a Black Mirror antológiasorozat, nyilván teljesen más ritmust kellett felvennie, mint a Severance-nek, épp ezért utóbbi finomabban, fokozatosabban rántja be a nézőt, ám amikor ez megtörténik, attól kezdve nincs menekvés.

Engem is teljesen rabul ejtett a nagyvállalati dolgozók által oly jól ismert, nyomasztó, hideg LED-fényben fürdő, néha idegtépő, néha kínos jópofizással teli miliő, melyben a szereplők napról napra jobban belegabalyodnak igen nagyrészt saját maguk által összekuszált történetszálaikba.

A cselekményt szemlélve akaratlanul is elkezdtem azon mélázni, hogy én vajon bevállalnék-e egy ilyen beavatkozást. Persze szkeptikus lévén azonnal olyasmik kezdtek eszembe jutni, mint a fejlesztők által esetlegesen elhallgatott mellékhatások, de tegyük fel, hogy ezek nem zavarnának be.

Ha semmilyen panaszt nem okozna ez az egész procedúra, és olyan munkahelyen dolgoznék, melynél érzéseim szerint még az is jobb lenne, ha nyolc órán keresztül ököllel verném a saját homlokomat, lehet, hogy fontolóra venném a műtétet.

Mindig csodáltam azokat, akik képesek súlyos magánéleti traumáik – például szeretett személy vagy lény halála, gyötrelmes szakítás – ellenére elvonatkoztatni kínzó érzéseiktől és gondolataiktól a munkahelyükön.

Forrás: Shutterstock

Számomra az érzelmileg megrázó események mindig olyan fizikai tüneteket produkáltak, hogy gyakorlatilag alig tudtam a fájdalomtól a feladataimra koncentrálni. A munkaerőpiacon eltöltött több mint 15 év után nagyjából sikerült annyira megerősödnöm, hogy megfelelően tudjam kezelni a magánéleti veszteségeimet és kudarcaimat, illetve nyilván kitapasztaltam, milyen módszerek segítenek ezeket feldolgozni.

Ám azelőtt olyan szinten ki tudtam készülni, hogy gyakran pánikroham-közeli állapotba kerültem, segítséget pedig nem akartam kérni, mivel nem éreztem úgy, hogy bárki hiteles tanácsot tudna adni az én problémáimmal kapcsolatban.

Abban az időszakban valószínűleg áldottam volna az eget egy ilyen csodaeljárásért, hiszen ki ne örülne annak, ha a munkahelyére belépve úgy érezné, mintha hirtelen elfújták volna minden gondját-baját és valóban tiszta fejjel lenne képes a teendőire koncentrálni? Nem is beszélve arról, hogy számos – az enyémnél nyilván felelősségteljesebb – hivatás képviselői esetében hatványozottan előnyös lenne egy ilyen lehetőség. (Például kisebb eséllyel történnének orvosi műhibák, repülőgép-szerencsétlenségek, atomkatasztrófák és egyebek.)

Ha ez eddig nem vált volna egyértelművé: a főszereplők magánélete sem fenékig tejfel, tehát nem meglepő, hogy sokan közülük a mentális egészségük megőrzése érdekében folyamodtak tudatuk kettéválasztásához – bármekkora paradoxonnak is hangzik ez. Én már nagyon várom a második évadot, remélem, a te kedvedet is meghoztam ehhez az úttörő és izgalmas sorozathoz.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek