Elhagytál, de az élet nem áll meg!

Nem kérem, hogy legalább az ágyamba bújj be. Pedig legszívesebben odaállnék az ablakod alá, és sírva bekiabálnám: "Szeretlek, legyél újra egy velem!" Mégsem teszem, mert nem tehetem. Volt idő, amikor ennek nagyon is reális esélye volt, de most már megőrzöm a méltóságomat. Nem sírom magam vissza hozzád sokadszorra is.

Mert bizony harc volt - mégpedig véres, öldöklő küzdelem -, amit azért folytattam, hogy nélküled is tudjak élni. Életben kellett maradnom, mert tudtam, hogy nélküled is van élet, de amíg nem hiszek benne, addig nem fogom megtalálni. Túléltem a fájdalmat, az álmatlan éjszakákat. Egy idő után elmúlt a szúrás a szívemben, mert már nem forgattad benne a tőrödet. Megtanultam nélküled élni, már nem várom, hogy a következő sarok mögül elém lépj, hogy felhívj, rám írj, hogy keress vagy akarj.

Már nem csak rád vágyom. Csináltam annyi helyet az életemben, hogy más is beleférjen, de a szívem ajtajának kulcsát egy ideig nem bízom rá senkire. Így is lehet élni. Nem azért, mert így a legjobb, hanem mert muszáj. Az eszem rám parancsolt - még az előtt, hogy beleőrültem volna az irántad érzett egyoldalú szerelembe, ami annyi kínt okozott, amennyit előtted sosem éreztem.

Annyi fájdalmat okoztál a távozásoddal, amennyit a korábbi szerelmek együtt sem tudtak. Mégis itt vagyok, túléltem, életben maradtam, a kapcsolatunk halt csak meg. Most már mindent kibírok. Ám a bennem élő szerelem is túlélte a nagy háborút. Itt van a szívemben, örökké meleget adó parázs formájában. Csak arra vár, hogy kinyíljon egy ajtó, majd a mindent elborító, megsemmisítő láng újra fellobbanjon, és együtt égjünk el az olthatatlan tűzben...

Nem tudom, akarom-e vagy sem, jó lenne-e vagy sem, ha megtörténne. Attól félek, engem megölne ez a tűz, mert még egyszer már nem bírnám ki az elvesztésedet. Így elnyomom, elfojtom az érzést, de a szívem örökké azt fogja súgni: "Nyisd ki az ajtót, szítsd fel a lángot, legyél egy vele, semmisülj meg benne!"

Nem zárom ki hát az életemből - de nem engedek rögtön utat az érzéseimnek. Tudom, hogy egyszer eljön az idő, amikor érdemes lesz feladnom az óvatosságot. Amikor ugyanolyan szenvedéllyel szeret majd valaki, amivel én is szeretem. A nagy találkozásig pedig gyógyulok, ápolgatom a sebeimet, és fokozatosan elengedem a fájdalmat, amit az elvesztésed okozott. Nem áll meg nélküled az élet. Meg fogom találni a boldogságot, te pedig már csak egy emlék leszel.

Nyitókép: Shutterstock