Mindenhatónak hittem magam, aztán térdre kényszerített a lelkem

Nos, kijelenthetem, hogy a gyermekkori álmaim beteljesítették magukat, ugyanis 27 éves voltam, mikor megismertem Ádámot, és onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy ki lesz a gyermekem apja. Ekkor voltam utolsó éves orvostanhallgató, tehát mondhatni sínen volt az életem.

Úgy általában ahhoz vagyok szokva, hogy a dolgok úgy történnek, ahogy elképzelem. Szeretem a kezemben tartani az irányítást, és bevallom, szorongok is a gondolattól, ha erre nincs lehetőségem. Volt idő, amikor szentül meg voltam győződve arról, hogy precizitással és kellő odafigyeléssel az élet minden nehézsége kikerülhető és/vagy megoldható. Ez persze részben igaz is, de akkor még nem foglalkoztam a lélek dolgaival - reál beállítottságú emberként -, pedig azok legalább olyan erősen hatnak az emberre, mint a testi tünetek.

De visszatérve a terhességemre, illetve egész pontosan a szülés utáni időkre, a fenti elméletem teljesen megdőlt. Korábban ahhoz voltam szokva, hogy pörög körülöttem az élet. Hiába kellett orvosként komoly döntéseket hoznom, ez engem egy cseppet sem feszélyezett, hiszen volt benne rutinom - sőt, talán élveztem is. Biztonsággal mozogtam a műtőben, akkor is, ha élet-halál volt a tét, hiszen a legtöbb esetben pontosan tudtam, mit keresek egy betegnél, és csak ritkán kellett sötétben tapogatóznom.

Ehhez képest, amikor megszületett a fiam, hirtelen minden olyan bizonytalan lett körülöttem. Ott volt egy kicsi ember, akinek a működését csak fizikailag ismertem.

Nem tudtam, hogy éppen fáj valamije, fél vagy csak unatkozik, netán fázik, vagy bármi egyéb gondja van-e, és ez a bizonytalanság olyan erővel terített le mentálisan, mint még soha semmi korábban.

Ádámmal sokat beszélgettünk erről, és persze, amiben tudott, segített nekem, de hát ő még kevesebb tapasztalattal rendelkezett, hiszen én voltam a kicsivel otthon. Próbált meggyőzni arról, hogy az anyaság is ugyanúgy megtanulható, mint bármi más, csak időt kell adni magamnak, de engem annyira zavart, hogy nem vagyok tökéletes azonnal, hogy feszült és türelmetlen lettem. Ez vélhetőleg ugyanúgy nem tett jót a babával való kapcsolatomnak, és hiába voltam ezzel tisztában, nem tudtam megnyugtatni magam.

Vajon jó anya vagyok? Egyáltalán alkalmas vagyok az anyaságra?

Ez a kérdés már-már napi szinten megfogalmazódott bennem, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy igen-e a helyes válasz. Rettegtem attól, hogy szültem egy gyereket, és csak utólag jövök rá, hogy nem tudok neki megadni mindent, ami az egészséges testi-lelki fejlődéshez szükséges.

Néhány hónap alatt hatalmába kerített a pánik és a rosszkedv. Vígasztalhatatlan voltam, pedig addigra már az egész család ott állt körülöttem, és igyekezett a segítségemre lenni. Sokat sírtam, ki voltam készülve, és egyre csak azt hajtogattam, hogy ebből nem lesz kiút, hogy tönkretettem a gyerekem életét, aki még csak most született meg, de már látszik messziről, hogy a lehető legrosszabb helyre.

Közben attól is rettegtem, hogy Ádám kiszeret belőlem, ha ilyen gyakran lát gyengének, mert pontosan tudtam, hogy számára az egyik legértékesebb tulajdonságom a kitartásom, a vidámságom és a talpraesettségem. Akkoriban egyik sem volt rám jellemző.

A megértő, elfogadó hozzáállása lassan tovaszállt, és átvette a helyét az értetlenség. Később, amikor már minden logikus kérdést átrágtunk, és kiderült, hogy valójában a "semmitől félek", a nyitottsága is eltűnt, és csak a tehetetlen düh látszott az arcán, hogy noha bármit megtenne értem, mégsem tud nekem segíteni. Egyik este épp etettem a kicsit, aki büfiztetés közben a pelenka mellé bukott, és koszos lett a ruhája. Én gépiesen, rutinosan takarítottam le róla az anyatejes foltot, és közben azt mormoltam magamban, hogy "na, látod, anyád ennyire béna, hogy még arra sem képes, hogy tisztán tartson téged". Én észre sem vettem, hogy magamat szidom, de Ádámnak megcsapta a fülét, aki felpattant, megfogta a karom, és azt mondta:

- Sportolni fogsz menni, most azonnal.

- Tessék? - kérdeztem megdöbbenve.

- Elegem van belőled. Ülsz itthon, sajnálod és gyűlölöd magad, miközben semmi okod rá. Okos vagy, értelmes, gondoskodó és jó anya, te mégis folyton magadat szidod, hergeled az agyad, mert képtelen vagy kikapcsolni. Betegesen kattogsz az adrenalinra, és nem tudod hol levezetni, hogy már nem a kórházban vagy, ahol folyton küzdeni kell. Hát akkor tessék, menj el, fuss, küzdj, csinálj valamit magaddal, mert elviselhetetlen vagy!

Én meg csak ott ültem, a textilpelenkával a kezemben, és meg tudtam volna fojtani. Úgy belevágtam volna az arcába, hogy neki ehhez semmi köze, de persze tudtam, hogy neki van csak igazán köze az itthon történő dolgokhoz, így ezt a kijelentést visszanyeltem.

Így csak ültem csendben, és néztem, ahogy remeg a kezem az idegtől.

Egész éjszaka csak forgolódtam, és Ádám szavait emésztgettem. Még hogy betegesen kattogok az adrenalinra, ez nevetséges! - mondtam magamban, de ahogy elcsitult bennem a harag, rájöttem, hogy igaza van. Eszembe jutott, hogy gimis koromban mekkora futó voltam, hogy félmaratont is futottam nem egyszer, és hogy mennyire szerettem. Azóta persze eltelt több, mint 15 év, de ki tudja, talán újból belejönnék és megkedvelném.

Másnap, amikor délután megjött anyám, lepasszoltam neki a kicsit. Nem mondtam meg, hova megyek, csak annyit, hogy levegőzni, mert túl büszke voltam ahhoz, hogy bevalljam, mi történt este. Kimentem a Margit szigetre, bedugtam a zenét a fülembe, és nekiindultam. Az első 1-2 km közben meg akartam halni, úgy dobogott a szívem, majd' kiugrott a helyéről. Levegőt sem kaptam rendesen, nehéznek éreztem minden végtagom, és úgy összességében utáltam az egészet. Már azon morfondíroztam, hogy hagyom Ádám hülye ötletét a fenébe, amikor bevillantak megint a szavai: "fuss, küzdj, vagy csinálj valamit magaddal, mert elviselhetetlen vagy". Ettől megint elöntött a harag, de ekkor már tudtam, hogy nem rá haragszom, hanem magamra. Erőt vettem magamon, tovább folytattam, és lefutottam egy szigetkört.

Utána teljesen leizzadva, lihegve, félholtan érkeztem haza, de mire hazasétáltam, kitisztult a fejem, és valóban jobb kedvem volt. Eszembe jutott, mit tanultam korábban: hogy a mozgás kimutathatóan jót tesz az ember mentális állapotának, és elősegíti számos olyan hormon termelődését, ami a jókedvért felel. Furcsa volt azzal szembesülni, hogy ez egy olyan dolog, ami azonnal hat. Korábban nem éltem meg ilyen mélypontokat, így a magasságok sem voltak kiemelkedően emlékezetes pillanatok, de most úgy éreztem magam, mint aki az élet császára.

Ezt követően rákattantam a futásra, szinte minden nap jártam. Vettem magamnak egy menő sportórát, ami gyakorlatilag azt is méri, milyen tempóban nő a hajam, és kijelenthetem: jobb anya vagyok, mióta sportolok. Persze az is közrejátszik, hogy tapasztalatot szereztem gyereknevelés terén, és megismertem a fiamat, de az, hogy nem idegesítem magam felesleges dolgokon, bizonyoson a sportnak köszönhető.

Ezúton is szeretném megköszönni Ádámnak, hogy seggbe rúgott, amikor szükség volt rá. Egy jó apának ez a dolga, hogy ne hagyja megbolondulni az anyát, akit már annyira bedaráltak a saját félelmei, hogy teljesen elveszítette a kapcsolatot önmagával.

Emília történetét Lovay Fruzsi jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock