Kedvenc verseink - a költészet napjának alkalmából

Percze Ágnes: Mert oly sokszor érzem magam "hegyes sipkájú sárga lángnak". (Most sírjak, vagy nevessek?)

Tóth Árpád: Láng

"(...) s a lázas törpe láng lehűlt,

elfáradt, és a földre ült,

lobbant még egy-kettőt szegény,

s meghalt a moha szőnyegén.

Nem látta senki más, csak én."

Petrás Lilla: Anyukám bekeretezte ezt a verset, és a nyaralónk falára akasztotta. Két éve, hogy már nincs anyukám, és a nyaraló falán is csak az "Eladó" tábla lóg.

Szabó Lőrinc: Nyár

"Nyár. Kert. Csönd. Dél.

Ég. Föld. Fák. Szél.

Méh döng. Gyík vár.

Pók ring. Légy száll.

Jó itt. Nincs más

csak a kis ház.

Kint csönd és fény.

Bent te meg én."

Noszvai Anna: A kitartásról, az optimizmusról, a saját határaid feszegetéséről szól ez a vers. Illetve arról, hogy ha van egy célod, akkor annak mindent alárendelve igyekezz azt teljesíteni.

Váci Mihály: Még nem elég

"Nem elég megborzongni,

de lelkesedni kell!

Nem elég fellobogni,

de mindig égni kell!

És nem elég csak égni:

fagyot is bírjon el,

ki acél akar lenni,

suhogni élivel. (...)"

Dörök Vanda: A lüktető ritmika, a társadalomkritika és a látomás mágikus kántálása hátborzongató.

Babits Mihály: Fekete ország

"Fekete ég és fekete tenger,

Fekete fák és fekete ház,

Fekete állat, fekete ember,

Fekete öröm, fekete gyász,

Fekete érc és fekete kő és

Fekete föld és fekete fák,

Fekete férfi, fekete nő és

Fekete, fekete, fekete világ. (...)"

Pechál Péter: Nagyon jól megfogalmazza az eszmét, amit nagyon sokszor annyira elferdítenek. Még édesanyám mutatta nekem ezt a verset fiatal koromban, és úgy gondolom, hogy nagy hatással volt rám és az értékrendemre.

Heltai Jenő: Szabadság

"Tudd meg : szabad csak az, akit

Szó nem butít, fény nem vakít,

Se rang, se kincs nem veszteget meg,

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

A látszatot lenézi, meg nem óvja,

Nincs letagadni, titkolni valója. (...)"

Kékesi Laura: Ez a vers emlékeztet minket a valódi belső értékeinkre, a gyökereinkre, egy olyan szar, fos, képmutató világban, amiben amúgy megőrülnék, ha nem lenne hova nyúlnom.

és

Filep Dávid: Mert mindennek és mindenkinek van egy története. És ez überkirály.

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

"(...) s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. (...)"

Krajnyik Cinti: Első olvasásra összekapcsolódtam vele. Nagyon megrendített, mert anyukám elvesztését idézi bennem.

Reményik Sándor: Három narancs

"(...) De három narancs mindég megmarad

Nekem.

Ködből felém dereng

Ezüstkoszorús édes angyal-arcod,

Anyám.

És szólsz:

Édes fiam, hozzál három narancsot.

Már beteg voltál, s nem esett jól semmi.

Három narancs...

Utolsó kívánságnak...

Én Istenem, be szerény tudtál lenni. (...)"

Horváth Bianka: Mert megéri nem feladni.

Reményik Sándor: Kegyelem

"(...) Akkor megnyílik magától az ég,

S egy pici csillag sétál szembe véled,

S olyan közel jön, szépen mosolyogva,

Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,

Akkor – magától – minden elcsitul,

Akkor – magától – éled a remény.

Álomfáidnak minden aranyágán

Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem. (...)"

Laczkó Ági: Lázadó kamaszként nem igazán foglalkoztam a szerelem és az élet elmúlásával. De jött ez a vers és átértékelődtek bennem a dolgok.

Petőfi Sándor: Szeptember végén

"(...) Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!"

Baranyai Kata: Ez a vers megmutatja, hogy mennyi csodát rejt minden pillanat - ha hajlandóak vagyunk észrevenni. Ha figyelünk, olykor keserédes csodákra is bukkanhatunk.

Tóth Árpád: Körúti Hajnal

"(...) Egyszerre két tűzfal között kigyúlt

A keleti ég váratlan zsarátja :

Minden üvegre száz napocska hullt,

S az aszfalt szennyén szerteszét gurult

A Végtelen Fény milliom karátja. (...)"

Horváth Antónia: Fontosnak tartom, hogy felnőttként is megmaradjon a gyermeki énünk, a kreativitásunk. Fogjuk fel az egész életet egy hatalmas játéknak, amelyben annyiféle szerepet ölthetünk magunkra, amennyit csak szeretnénk!

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

"A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,

akarsz-e mindíg, mindíg játszani,

akarsz-e együtt a sötétbe menni,

gyerekszívvel fontosnak látszani (...)"

Szedlák Levente: Már önmaga a vers is felemelő, de a Kalákás feldolgozása egészen új szintre emeli.

Kányádi Sándor: Románc

"keresgélt a repülőgép

fél szárnnyal a vizet szántva

míg a lagunák közt rálelt

a parázsló betonsávra

domborodott az ég kékje

homorult a földnek zöldje

mikor a gép alázökkent

fújtatva és dörömbölve

húzta a sok kis cölöpház

maga alá az árnyékát

rezegtek mint a bazári

fölhúzható bádog-békák

föld az éggel kék a zölddel

borult össze elalélva

szerelemtől részegülten

betűzgettem cartagena (...)"

Radakovics Viki: Mert tökéletesen bemutatja, amin én is átmentem és átmegyek a mai napig is egy hasonló várakozás alkalmával.

Pilinszky János: Mire megjössz

"Mindenem veszve, mire megjössz,

se házam nincs, se puha ágyam,

zavartalan heverhetünk majd

a puszta elragadtatásban."

Herczeg Zsuzsanna: Elgondolkodtató, megható és tökéletesen leírja az emberi természetet.

Füle Lajos: Futás

"Fut az ISTEN az ember után,

mert mindent lát és szánja nagyon,

guruló szívét csakhogy elérje,

hogy fut utána, hull bele vére! (...)"

Jónás Zsófi: Mert ő még szakítani is stílusosan tudott.

Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet

""(...) Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd

Feledésemnek gazdag úr-palástját.

Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,

Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,

Egyenlõtlen harc nagy szégyeniért,

Alázásodért, nem tudom, miért,

Szóval már téged, csak téged sajnállak. (...)"

Sallay Wanda: Fogalmam sincs. A ritmusa, a szavak, a képek, az illatok. Az életérzés miatt talán.

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

"Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál."

Nyitókép: iStockphoto