Meggyilkoltad a lelkem, de én akkor is szeretlek

Egy csoda voltál, egy pár napig tartó apró csoda, akit míg élek, a szívemben hordozok majd. Pont, ahogy megmondtad: bármi is lesz, maradandó nyomot hagyunk egymás életében - örökre. Talán így könnyebb. Szerinted én önző ember vagyok, és lehet, hogy igazad van. Ám nem azért, mert néhány nap után nem adtam neked egyértelmű választ arra, hogy mindent eldobnék-e első szóra kettőnkért, hanem azért, mert vigaszt és nyugalmat ad, hogy tudom: neked sem fáj kevésbé a szakításunk, mint nekem.

Köszönöm, hogy voltál. Köszönöm, hogy úgy voltál, hogy valójában még most sem tudom, ki is vagy. Csak egy idegen, akivel a lelkem minden egyes összetevője száz százalékos egyezést mutatott, és ha ez még nem lenne elég, fizikai síkon is olyan összhang generálódott közöttünk, amire most sem tudok logikus magyarázatot.

Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem. Hogy ismét láttam: a tündérmesék nem léteznek, az igazi jóért kőkemény harcot kell vívni a mindennapokkal, magunkkal, egymással. Látod? Nem értetted, miért volt nekem olyan fontos, hogy a mindkettőnkben lapuló heves vérmérséklet és az a csoda, az a valódi érzelem, amit megkaptunk odafentről, kiteljesedjen. Az, hogyan vágjunk mindent a másik fejéhez meggondolatlanul, mégis úgy aludjunk el, hogy a könnyeink között ott legyen a tudat: nem adhatjuk fel az álmainkat ilyen könnyen.

Nevetségesen nagy szavak ezek, és én is csak nevetek, hogy néhány nap után hogy merek egyáltalán ilyeneket kijelenteni, de hidd el, a legőszintébb szavaim öltenek most betű alakot. Drága kincsem, életem, mindenem, aki talán már nem állsz velem napi kontaktban akkor, mikor ezek a sorok világot látnak!

Megdöbbentő és hihetetlen mindaz, ami köztünk történt. Ahogy te, úgy én sem értettem, de már nem is akarom érteni, mert éreztük, érezzük mindketten. Nem érdekel most, mi lesz ezután. Tudom, hogy a szívedben ugyanaz a vihar rombolja le az eddig normálisnak tűnő élet falait, ami bennem is dolgozik. Hálás vagyok, és köszönöm neked, hogy időt adtál az életedből. Időt, ami megfizethetetlen, még ha csak néhány napról volt is szó.

Tudom, akármi is történik ezután, már soha nem leszek hajlandó kevesebbel beérni. Szeretnélek gyűlölni, de nem megy. Vagyis talán néhány pillanatig mégis, mikor realizálódik bennem, hogy elvetted tőlem a legszentebbet, életem mozgatórugóját: az álmaimat. Az ambivalens érzések a szívemet szorongatják a bordáim alatt, és majd' belehalok ebbe a mérhetetlen erejű szorításba. Időre van szükségem, hogy úgy gyászoljak, úgy szenvedjem meg ezt a kínkeserves szerelmet, ahogy azt kell - ahogy egy ilyen horderejű érzés megérdemli.

Szeretnék reggel úgy ébredni, hogy az egész csak egy rohadt rémálom volt, aminek még csak a gondolatába is belesajdul a szívem. Szeretném hinni, hogy hívni fogsz, írni fogsz, mint eddig. Tudod, mi a legszebb? Hogy érzem, így lesz, és csak a Jóisten tudja, mennyi időbe telik majd, míg végérvényesen el merjük engedni egymás kezét.

Emlékszel, mit kérdeztél tőlem ma reggel? Azt, hogy én soha nem engedem majd el a kezed, ugye? Mérhetetlen fájdalom és düh tölt el, amikor ezt írom, és nem is tudom pontosan megfogalmazni, mit érzek. Miért hagytál akkor cserben?! Te gyönyörű, megismételhetetlen, egyszeri csodája az életemnek...

A mai napon meggyilkoltad a lelkemet.

Nyitókép: Shutterstock