Egy régmúlt szerelem sebeit hordozom...

Az időszak - melynek emlékképeit becsempészte a fejembe az ismerős dallam - megtanított valami nagyon fontosra... Talán felnőttem, talán új ember lettem, de már nem az az életem, már nem azt keresem, amit régen. És hálás vagyok mindenért, amit akkor kaptam:

Erő...

Csacska szívem rengeteg heget hordoz - összeforrt sebeket, amik megtanítottak bátornak lenni és elengedni. Naiv lelkem keménnyé vált, nem számít már a vihar sem. Nem számít a lemorzsolódott baráti kör, megtanultam a mostban élni. Itt, ebben a sötét boldogságban. Megtanultam csendben várni - néha a semmire. Ha tombol is bennem a vágy, némán pusztítom el magamban. Tűröm a bajt és a kínt, szebb jövő után áhítozva. Megtanultam elfogadni és magamon hordani az élet sebeit - emelt fővel, büszkén.

Elfogadás...

Rájöttem, hogy nincs örök, nincs halhatatlan porhüvely - mind jövünk és megyünk, haladunk az életünk útján. Elfelejtjük bűneinket és a hibákat, melyeket mások ellen vétettünk. Elfelejtjük, hogy mind egyek vagyunk: ugyanonnan jövünk, és ugyanott van a céltábla is, ahová tartunk - mintha csak versenyt futnánk. Pedig de szép lenne, ha megállnánk néha, és hálát adnánk! Mert itt vagyunk, mert itt lehetünk, mert tanulhatunk egymástól. Élj magadnak, élj nekem, élj a nyíló virágnak, élj a vanília ízének, a hulló faleveleknek!

Búcsú...

Mély levegő, tele a tüdőm. A fejem üres, nincs mit mondanom. Nincs mivel bántanom, és nincs mivel dicsérnem téged. Dicsérlek a szememmel, benne a világ minden szeretetével. Ha nem is szólok hozzád, nem is gondolok rád, mégis ott vagyok, ahol te vagy éppen. Áldást szórok rád, hogy túléld. Túléld a fájdalmat, a felmorzsoló vágyat, a hajthatatlan magányosságot. Csendben vagyok ekkor is, nem akarom elrontani a világodat hitvány szavakkal.

Béke...

Kérem az Istent vagy az Univerzumot, hogy ne változzon sokat az élet. Maradjon fergetegesen élvezetes és kegyetlen is egyben. Tanuljak meg alázatos lenni - tisztelettel teli és türelmes. Elhinni, hogy ennél több van, ennél mélyebb mindenki. Nem akarom csak az árnyékot látni, hanem azt is, amint a napsugarak arany fényben úsztatnak. Megtartani ezt az érzést, hogy minden szép, ha felveszem a szemüvegemet.

Tenni, amiért tudok, és elengedni, amiért már képtelen vagyok megmozdulni is. Nem belehalni a fájdalomba, inkább építkezni belőle. Látni, hogy van rosszabb, van szörnyűbb, és milyen kiváltságos az, hogy itt lehetek. Veled, melletted, akár távol is tőled. De mindent én formálok, minden idom az enyém, minden síkság az én részem.

Nyitókép: Shutterstock