A nagyszüleim korában még lelke volt az életnek...

Amikor a nagymamám kisgyerekkoromban elővette a fából készült és kagylókkal díszített dobozkát, már előre lázban égtem, hiszen tudtam, hogy a fedelét felnyitva nemcsak a fekete-fehér fényképek kerülnek elő, hanem szinte megelevenedik a múlt is. Ilyenkor olyan érzésem támadt, mintha visszarepültünk volna az időben és a kétszoba-hallos pesti lakás helyett a vidéki kúria tornácán ültünk volna, ott, ahol a mama felnőtt. Magam előtt láttam az elő- és a középső kertet, hátrébb a tyúkudvart, az ólakat, a veteményest, majd jött a patak, ami mögött a szántó terült el. Már-már hallottam a kilenc gyerek visítását – mert bizony akkoriban a kilenc, de még a tizenegy gyerek sem számított kirívóan soknak – vagy, ahogy a fejkendős dédi megpróbál köztük rendet vágni.

Egy kis szerelem

A Mama előszeretettel mutogatta a testvérei képét is, na meg persze a Papa fotóját, akiről mindig megjegyezte, hogy a legfessebb férfi volt az egész faluban. A haja ébenfekete, a szeme világítóan kék... Ez persze a megsárgult, megfakult, színek nélküli fotókon nem látszódott, de én hittem neki, holott nekem csak szürke hajjal rémlett a Papa, a szeme színére pedig már nem is emlékeztem. De a Mama emlékezett, mert az ő szerelmük igazán különleges volt.

s bár ő akkor már a húszat taposta, kijelentette, csakis ez a lány lehet a felesége. Így várt. Majd amikor eljött az idő, udvarolni kezdett a nagymamámnak, aki alig hitte el, hogy a falu legcsinosabb fiatalembere éppen ő utána epekedik. Amikor a Mama tizennyolc lett, összeházasodtak. Talán ez az egyik legkedvesebb történet a nagyszüleimről, hiszen olyan romantikus, mintha valami lányregény részlete lenne.

Egy kis atyai szigor

Akadtak a múltból mulatságos és egyben elgondolkodtató históriák is. Például az, amikor a dédapám összeterelte a nagyobb gyerekeket és elindult velük a kukoricaföldre dolgozni. Az idősebbek kapáltak, a kisebbek fattyaztak. A mamám pont abba a korba lépett, amikor dédapám már úgy ítélte meg, hogy ő is segíthet a földeken, a nagyinak azonban semmi kedve nem volt robotolni. Sokkal jobban tetszett neki a régi, megszokott módi, azaz otthon maradni a három legkisebbel, na meg az édesanyjával. A dédapám azonban kemény ember volt, nem tűrte az ellentmondást, így libasorba állította a gyerekeket és irány a kukoricás.

Az út felénél a dédapám megállt – mögötte a gyerekek úgyszintén – majd a sor végén haladó, krokodilkönnyeket hullató nagyanyámhoz lépett.

- Na, Lányom! Mi bajod?
- Nem akarok a földre menni... - szipogta a legkisebb a sorban.
- Szóval nem akarsz velem és a testvéreiddel együtt dolgozni a kukoricásban?
- Nem – dacolt a Mama. – Otthon akarok maradni és az udvaron játszani a kicsikkel.
- Hát jó – vett egy mély levegőt a dédapám és egy hatalmas nyaklevest kevert le a Mamának. – Most már mehetsz – szólt halkan. – De holnap egy hangot nem akarok hallani – fűzte hozzá, majd hazazavarta a pofontól vöröslő arcú sírómasinát.

Hát, így is lehet - szokta emlegetni Mama ezt a történetet, amikor nem akartam szót fogadni neki.
Nos, valóban, az egy egészen más világ volt, én pedig imádtam hallgatni a róla szóló történeteket.

Nyitókép: Shutterstock