Ránéztem a férjemre és rájöttem: én már nem is ismerem ezt az embert

Amikor a férjemmel először találkoztunk, nem kellett több egyetlen pillanatnál ahhoz, hogy úgy érezzem, ismerem. A mosolyából, a szavai árnyalatából, és az apró gesztusaiból kibontakozott előttem a személyisége és a világa. A tervei, álmai, jelene és múltja mind ott volt előttem, a jövőt pedig közösen képzeltük el. Vagyis azonnal egymásra hangolódtunk, olyan volt, mintha mindkettőnk életének puzzle-jéből már csak ez az utolsó darab hiányzott volna: a másik. 

Ahelyett, hogy az élet izgalmas részleteit osztottuk volna meg egymással, a mindennapi ügyek, a ház körüli teendők és az ügyintézések vették át a főszerepet. Sodródtunk az élet tengerén, de nem irányítottunk. Csak haladtunk arra, amerre a kötelesség diktálta: voltunk. Ami még rosszabb, hogy nagyon sokáig fel sem tűnt, hogyan élünk, vagyis az, mennyire nem élünk.

Egy nap aztán rádöbbentem, azt hiszem éppen mosogatás közben, amikor elhaladt mögöttem, hogy kivegyen valamit a hűtőből, hogy már nem is ismerem igazán a férjemet. Persze tudtam, hogy mi a kedvenc étele, mit dolgozik, kik a kollégái és hogy befizette-e a csekkeket (nem), de elveszett valami azokból a mély beszélgetésekből, amelyek egykor olyan fontosak voltak számunkra. Az álmok, a célok, és a vágyak egyszerűen eltűntek. Hazaérkeztünk, beszámoltunk néhány mondatban arról, ha történt valami, de ennyi, ennyivé redukálódott a kapcsolatunk. 

Nem tudtam felidézni, mikortól szűntünk meg az a pár lenni, ahogyan gondolok magunkra, valószínűleg apránként múltunk el. Minél tovább gondolkoztam, annál elégedetlenebb lettem és eldöntöttem, nem nyugodhatunk bele abba, hogy csak egymás mellett élünk. Meg kell találnunk az utat vissza egymáshoz.

Úgy döntöttem, megpróbálom visszahozni az életünkbe azokat az estéket és pillanatokat, amiket annyira szerettünk.

Persze tudtam, hogy a szavak nem elegek, cselekedni kell! Olyan sok vágyunk volt egykor, de pénzünk nem, most viszont megengedhetjük magunknak, hogy megvalósítsuk párat a közös álmainkból. Közös utazás tervével hozakodtam elő, hogy együtt fedezzük fel a világot. Persze féltem, hogy mit fog szólni, esetleg nem hiszi-e azt, hogy megbolondultam, de feleslegesen aggódtam: ugyanezt akarta.

Így hát közös kalandra indultunk, aminek az utazás csak a kezdete volt, mert nem lehet mindig „kiszaladni a világból”, a hétköznapokban is meg kell találnunk egymást. Elkezdtünk több időt tölteni együtt, és ismét beszélgettünk az álmainkról, a vágyainkról, és a terveinkről. Fokozatosan újra összefonódott az életünk. Mert igazán fontos, hogy ne csak egymás mellett éljünk, hanem együtt, kéz a kézben haladjunk az úton. És bár nem mindig lesz könnyű, de megéri tenni azért, hogy újra közelebb kerüljünk egymáshoz.

Nyitókép: Shutterstock