Te félembernek érzed magad, ha nincs párod?

A fenti történetet Platón A lakoma című művében olvashatjuk, és mondhatnánk, hogy ez egy igazán romantikus gondolat. Valóban az is, ha nem kapargatjuk meg kicsit jobban a felszínt. Hiszen mit is sugall ez a mese? Azt, hogy egésszé és igazán boldoggá csak akkor válhatunk, ha megtaláljuk azt az embert, aki a másik felünk. Hát köszönöm, de én ebből nem kérek. De mi is a bajom 2023-ban ezzel az ókori mítosszal?

1. Csak egy másik felünk lehet?

Az első problémám ezzel a történettel kapcsolatban az, hogy ha férfi és nő egykoron egyetlen androgün lényt alkotott, és azt választották szét, akkor ez feltételezi, hogy mindenkinek csak egy tökéletes másik fele lehet. Hiszen, ha Béla párja Jolánka, akkor ők csak akkor lesznek újra tökéletes „egy", ha rátalálnak egymásra. De mi van akkor, ha Béla párját Kamcsatkába dobta le a gólya? Akkor szegény Béla – ha nem vezeti a vakszerencse pont Kamcsatkába - akkor élete végéig „fél" marad és boldogtalan?

2. Nincs választásunk?

A második, ami miatt így felnőtt fejjel már egyáltalán nem tetszik annyira ez a történet az, hogy elveszi mindenkitől a választás lehetőségét. Hiszen azt mondja, neked ez a párod, vele kell boldognak és egésznek lenned! A sorsod előre meg van írva. Számomra soha nem volt szimpatikus a determináció elve, vagyis az a szemlélet, amely szerint valami (vagy esetleg minden) eleve elrendeltetett, meghatározott.

3. Félként is lehetek egész!

A harmadik, de egyben a legnagyobb problémám pedig ezzel a mesével az, hogy azt sugallja, senki nem lehet boldog, kiegyensúlyozott és igazán egész, ha nincs párja. Se férfi, se nő. Ez pedig egy végtelenül káros szemlélet, mert belehajszolja az embereket a kétségbeesett párkeresésbe. Igen, társas lények vagyunk és a többség akkor érzi magát a legjobban, ha van mellette valaki – illetve akkor, ha egy igazi társ van mellette. Ez azonban nem jelenti azt, hogy aki egyedül van, az csak félember.

Véleményem szerint ez egy nagyon aranyos mese és fiatalabb koromban igazán romantikusnak tartottam. Most azonban, hogy felnőttem és szélesebb látókörrel rendelkezem, már egyáltalán nem tartom annyira cukinak, mint régen. Azt gondolom, hogy az, ha megtaláljuk a másik felünket, egy hatalmas áldás, amihez – többek között - mérhetetlen szerencse is szükségeltetik. Ám, ha nem sikerül, akkor sem szabad félnek éreznünk magunkat, a saját boldogságunkért ugyanis csak mi vagyunk felelősek. Egyedül is egésznek kell lenni, és ha ehhez az egészhez még csatlakozik valaki – aki önmagában szintén egész –, az valóban egy katartikus találkozás lehet... de nem ettől válunk tökéletessé és főleg nem egésszé.

Nyitókép: Shutterstock