Honnan tudtam, hogy ki az az egy?

Pár hónapja, nem sokkal az esküvõje elõtt megkérdeztem egy barátnőmet, ő mégis honnan tudja, ki az az egy, akit az egész hátralévőre akar, amikor nincsenek benne kérdések. Nem bonyolította túl a választ. Azt mondta, a jövendőbelije az az ember, akivel kapcsolatban megvan benne a hit, hogy ez hoszzú távon működjön, akivel látja maga előtt ennek a lehetőségét, és szerinte ennyi elég is hozzá. Ennek az érzését már én is ismerem, és függetlenül attól, hogy milyen vége lett a történetemnek, tudtam, ki az az egy, aki mellett nem pánikolnék, nem remegne a kezem, amikor aláírom a papírt, és a koszorúslányoknak se kellene bakot tartaniuk, hogy kimásszak a fürdőszobaablakon, mint egy amerikai filmben.

Viccet félretéve, minden párkapcsolatban máshogyan alakul az, hogy mennyi idő után és hogyan jön a felismerés, hogy ő az az egy, akivel össze akarjuk kötni az életünket – elvégre minden kapcsolatnak megvan a maga egyedi története. Vannak, akik elsőre éreznek valami furcsa és megmagyarázhatatlan kapcsolódást, másoknál fokozatosan mélyül el a kapcsolat, és a kettő talán nem is zárja ki egymást.

Ha igen, ez önmagában egy jó kezdet, az pedig, hogy a mindennapokban és a nehéz helyzetekben is együtt tudunk-e működni, ezután mutatkozik meg.

Hogy én honnan tudtam, hogy nekem ő volt az az egy?

Legfőképp onnan, hogy soha nem kellett ezen gondolkoznom, amire én magam is rácsodálkoztam, mert nagyon fiatalon találkoztunk. Már az elején is azt kérdeztem magamtól, honnan érezhetem én ezt ennyire tisztán és biztosan, minden élettapasztalat hiányában? Akkor azt gondoltam magamban, mindegy, hány évesen kereszteztük egymás útjait, nem akarok tovább keresni. És amikor nem sikerült magam eléggé elbizonytalanítani, akkor a külvilágból ért ezer impulzus, ami ezen dolgozott. Mégis, ahogy teltek az évek, az érzés nem halványult hanem a szerves részemmé vált. Nekem ő volt az az ember, aki megmutatta, milyen érzés töretlenül hinni valamiben, amiben rajtam kívül senki.

Azt mondják, a szerelemnek sok fajtája létezik: az első, a beteljesületlen, a lángoló, a plátói, a lassan formálódó, érett szerelem, és még folytathatnánk. Vele kapcsolatban azt éreztem, nem kell, nem lehet kategorizálni az iránta való érzéseimet, és láttam magam előtt, hogy vele egy életen át megélhetem az összeset, ahogy azt is, hogy 90 évesen, a verandán ülve még mindig van miről beszélgetnünk.

Ami még rádöbbentett, hogy kivel is van dolgom, az az volt, hogy ő felborította a világomat, felülírta a határaimat sok mindenben. Soha nem mások viszonylatában létezett a fejemben, az iránta való érzéseim pedig semmi máshoz nem tudtam hasonlítani. Mellette azt éreztem, nem félek semmitől, megnyugodtam az ölelésében. Ő volt az, akivel valahogy minden olyan egyértelműnek tűnt, hogy azon kaptam magam, kivételesen nem agyalom túl a dolgokat. Olyan természetesen vonzott magához, hogy küzdenie sem kellett azért, hogy áttörje a falaimat. Ő volt az, akivel megnyugtató volt a csend, akire jó volt ránézni és csak nem megszólalni. Akinek a "pillantása metsz és alakít".

Amikor rajta gondolkoztam, azt éreztem, meg akarom óvni, megvédeni mindentől. Hogy soha nem tudnám bántani, de ha mégis sikerült, minden erőmmel azon lennék, hogy jóvá tegyem, mert nem féltem még soha semmitől ennyire, mint attól, hogy elveszíthetem. Érte képes voltam bocsánatot kérni még olyan dolgokban is, amelyekben magam se voltam biztos, hogy egyedül én vagyok a felelős.

Ő volt az, akihez képes voltam és akartam idomulni, megérteni és elfogadni a hibáidat, mert eltörpültek amellett a sok dolog mellett, amik a személyiségében mindig is lenyűgöztek, annak idején és még évekkel később is. Illetve, talán meg sem láttam benne olyan dolgokat, ami másban idegesített volna. Tudtam, hogy ha a különbözőségeink reakcióba lépnek, valami egészen új szint bontakozik ki belőlünk, ami még jobb, mint mielőtt megismertük egymást. Mindig szerettem, akkor is, amikor a legkevésbé volt szerethető. Ha rá néztem, ott volt annak az érzése, hogy hazaérkeztem, és tudtam, nem lennék rosszul a nagy nap reggelén.

Ha nem is ilyen minőségben, de egyszer, sok éve álltam mellette fehér ruhában, és már akkor tudtam, bárhogy is alakul, erre a napra mindig emlékezni fogok. Ahogy máig látom magam előtt azt a fáradt, hajnali pillanatot is, ahogy a rendezvényről hazaérve segített lebontani a hajam és kiszedni belőle az ötven hullámcsatot. Emlékszem, azt mondta, olyanok vagyunk, mint a kismajmok, akik egymást kurkásszák. Már több éve annak, hogy elveszítettem őt, és még mindig tanulom, hogy definiáljam magamat és mindenemet nélküle, talán holtomiglan. Ő az, akivel egy olyan különleges dolgot őrzünk, amit a mai emberi viszonyok már csak nyomokban tartalmaznak.

Tombor Ida

Nyitókép: Shutterstock