Sosem szerettem, ha az életben a fenekem alá tették a jó dolgokat – legfeljebb szexuális értelemben –, bűntudatot éreztem, ha nem kellett megdolgoznom értük. Épp ezért nem lettem az a típus, aki párkapcsolatban örömmel rábízza magát a férfiakra. Valahogy legtöbbször úgy alakult, hogy én vittem el a hátamon kettőnk viszonyát, és ebből csak jó pár csalódást követően sikerült tanulnom.
Nyilván kitaláltad, hogy bizalomtéren is bőven ráfér a lelkemre a fércelgetés, de véleményem szerint teljes mértékben indokolt a tartózkodásom és az óvatosságom. Az eddigi kapcsolataim során szerzett tapasztalataim teljes mértékben indokolják ezt a hozzáállást, hiszen azt tanultam, hogy csak én tudom igazán, mi a jó nekem, illetve az a legjobb, ha semmilyen szinten nem függök senkitől. Még csip-csup apróságok tekintetében sem.
Sokan biztos azt gondolják az ilyen nőkről, hogy alkalmatlanok a párkapcsolatra, és valahol igazuk is van. Eddig sem igényeltem az olyan tipikus férfiasságfitogtató gesztusokat, mint a befőttesüveg fedelének letekerése, az ásványvizes palack kinyitása, a magasan lévő tárgyak levétele vagy egy szimpla villanykörtecsere, a fájdalmas tapasztalataimnak köszönhetően ma meg aztán már pláne nincs szükségem ilyesmikre.
Volt exem, aki nem értette, miért nem akarom, hogy tök feleslegesen kijöjjön értem valahová kocsival – akkor még nem volt jogsim –, ahonnan egyébként ugyanazon az úton járt hozzájuk tömegközlekedési eszköz, amelyiken autóztunk volna. Vagy, miért nem szólok neki, ha nehezet kell hazacipelnem. Azt mondtam, azért, mert egyrészt megszoktam, hogy amit tudok, megcsinálok egyedül, másrészt akkor legyen ott és segítsen, amikor valóban szükségem van rá. Persze, hogy pont akkor nem volt ott.
Én harcos típus vagyok, nem érdekelnek az üvegek kinyitásához és a cipekedéshez hasonló problémák.
Viszont, ha épp krízishelyzetben vagyok, akkor elvárom, hogy a párom támogasson, ahogy én is tenném, ha ő kerülne bajba. Ennek ellenére épp a legnagyobb kálváriáim során maradtam egyedül.
A családom szerencsére támogatott, mégis hiányzott a kedvesem közelsége, a védelme, és ezekből a nehézségekből úgy épültem fel, hogy többé nem volt szükségem egy partnerem segítségére sem.
Jelenleg úgy érzem, nem érné meg kockáztatni mindazt, amit eddig elértem mind egzisztenciális szempontból, mind a lelki-mentális fejlődés terén. Fogalmam sincs, képes leszek-e újra kapcsolatban élni bárkivel is, illetve abban sem vagyok biztos, hogy akarom-e ezt egyáltalán. Egyelőre úgy tűnik, a bizalmas, kötetlen viszonyok működnek nálam hosszú távon, de nyilván sosem lehet tudni, mit hoz a jövő...
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.