Egy szerelmi háromszög nem odaillő darabkája voltam csupán...

Ha a tíz évvel ezelőtti énemet valaki megkérdezte volna, egyértelműen azt a választ adtam volna, hogy mindig a szívemben lesz. És ezt nemcsak 10 évvel ezelőtt gondoltam így, hanem most is. Én az a fajta ember vagyok, aki az elmúlást úgy éli meg ebben a földi létben, hogy nem akar sem haragot, sem végleges elszakadást azoktól, akik valaha igazán fontosak voltak: legyen szó barátságról vagy szerelemről. Pedig a végletek embere vagyok, szóval, furcsa, hogy mégiscsak ennyire kötődöm a múltam darabjaihoz - fene tudja, miért. Hiszen az én sztorim sem volt szebb vagy jobb a mostani tinik szerelmi sztorijainál...

Már réges-rég beletörődtem, hogy naiv voltam és idióta (a szó legszorosabb értelmében), hiszen alig voltam 17, mikor kettőnk kálváriája elkezdődött. Most biztos sokan azt gondolják, hogy az ember ilyenkor még nem képes valós érzelmekre: cáfolom. Életem legvalódibb szerelme volt. Tudom, hogy ilyen esetekben nem helyénvaló viselkedés az "ami a szívemen, az a számon" felfogás, hiszen ezzel többnyire a saját sírunkat ássuk. De valahogy nekem mégis mindig az kellett, hogy őszintén kimondhassam ezeket a ki nem nyilvánítható érzelmeket.

Mára már rég ködbe merült minden, felnőttem, és elfogadtam, hogy egy szerelmi háromszög nem odaillő darabkája voltam csupán. Aztán váratlanul, a semmiből, 14 év elteltével egyszer csak itt voltál újra. És végre - életünkben először - őszintén elmondtad nekem azt, amit a gyermeki éveink alatt a divat és az elvárás belénk fojtott: hogy szerettél engem, és velem kellett volna maradnod.

Végre őszintén el tudtam hinni, hogy a kimondott szavaidnak bizony valós súlya van. Csak szorítottál magadhoz, és egy idő után az sem érdekelt, mit mondasz - csak a szívverésed akartam hallani. Csak be akartam pótolni mindent, amit 14 év alatt elvesztegettünk. Tudtam, hogy lehetetlen, de azt is tudtam: ha újra találkozunk, ismét el fogod lágyítani a szívem.

Ekkor rájöttem: én szeretlek téged a mai napig. Persze másképp, mint akkor, de valahogy mégis. Pedig minket már csak a régmúlt köt össze: a szép szerelem emléke és a jelen csodálatos, letisztázott tényeinek édes elegye. Ám ez a szerelem már csak egy a múltam legszebb gyémántjai közül - ott, a szívem csücskében.

Nyilván, nem mindegy a kapcsolat minősége, ahogy az elválás folyamata sem - de én szerencsés vagyok, mert lehetőségem nyílt megtudni, mi lakozik a fejedben. Dacára annak, hogy milyen érzelmi kavalkádon mentünk keresztül, most, tizen évek távlatából kiderült, hogy amit te annak idején semminek hittél, most fontosabb lett számodra, mint valaha bármi. Ez nekem épp elég visszaigazolás.

Azt látom - a legszűkebb baráti körömet tekintve -, hogy mi ezt keressük. Mert szükség van arra, hogy - ha évek távlatából is, de - helyére kerüljenek bizonyos érzelmek, események. Ha X idő múlva is, de végre mondjuk ki azt, amit a szívünk mélyén rejtegettünk - akkor is, ha a jövőt nem fogja megváltoztatni. Hiszen a múltbéli sérelmeket még mindig megszépíthetik azok a frissen kimondott dolgok, amik helyes sorrendbe rakják lelkünk elcsúszott puzzle darabkáit...

Nyitókép: Shutterstock