Megtévesztettél, a szerelmed csak egy ócska trükk volt!

Mikor van az a pillanat, amikor észrevehetnék, hogy nem varázslatról van szó, hanem egyszerű átverésről? Magával ragadta a közönségét, akik tapsukkal megerősítették abban, hogy nemcsak érdekes, amit csinál, hanem jó is benne.

Hogy az embereknek az illúzió kell, és nem a valóság. Már nem is kellett az előadásokra gyakorolnia, minden rutinból és zsigerből ment. Még a fő attrakció előtt sem izgult, mert biztos volt benne, hogy ugyanúgy értetlenül állnak majd előtte, mint a kártyapaklis trükknél. És valóban: az illuzionista úgy tüntette el az asszisztensét, hogy ötezren ültek a nézőtéren, mégsem jött rá senki a titkára.

Kedves, barátságos férfinak mutatta magát, aki élete legnagyobb kincseként tiszteli őt, és vigyáz a barátnőjére. A lány így is érezte: fürdött a figyelemben, a szerelmes szavakban, melyekkel párja elhalmozta. Még az sem zavarta, hogy élete minden percét együtt akarta vele tölteni - hiszen tökéletes volt az illúzió, és nem csak kívülről nézve. De nyolc év hosszú idő ahhoz, hogy a férfi minden szavára, mozdulatára figyelni tudjon.

Eleinte csak apró, jelentéktelennek tűnő szavakat ejtett el, melyek a lányra nézve megalázóak voltak. De ezeket mindig követte egy "Bocs, nem akartam", vagy "Sok volt ma a munkám, ne haragudj!" És hiába voltak gyenge pillanatai, amikor a tökéletessége megingott, úgy folytatta, mintha mi sem történt volna. Hiszen a show-nak folytatódnia kell, és a következő műsorszám talán feledtetni tudja az előzőt. Így élték a napjaikat, és minden eltelt huszonnégy órával a férfi újabb és újabb botlásai következtek.

Egy idő után már nem is törődött azzal, hogy legalább a látszatát fenntartsa annak, hogy imádja a lányt. Kegyetlen lett és lekicsinylő, mintha párja egyre szomorúbb tekintete semmit sem jelentene számára. Hiszen ő is csak egy a sok közül, a közönségének egyik tagja. Úgy tűnt, megtetszett neki, hogy míg a külvilág felé továbbra is sugározni tudja a tökéletességét, otthon már nem kell álarcot viselnie.

Folyton megalázta, becsmérelte, ellökte. A lány már nem csak belül zokogott, könnyei patakozva gördültek le gyönyörű, reményvesztett arcán. Ezer megválaszolatlan kérdés kavargott benne - de választ sosem kapott rájuk.

Aztán egy napon, amikor a könnyei nemcsak felszáradtak, de el is fogytak, a párja elé állt, és szemtől szembe közölte vele, hogy vége a kapcsolatuknak. A férfi közönyösen fogadta ezt, majd odavetette, hogy menjen csak, úgysem kell már senkinek.

De az illúzió a szakítás után is folytatódott, ahogyan a kegyetlenkedése is. A férfi meg akarta torolni a történteket, mint a bűvész, akit a nézők egyike leleplezett. A harc még tart, de az erőviszonyok lassan kiegyenlítődnek, sőt, a lány egyre szívósabb lesz, mintha kifogyhatatlan készletekkel rendelkezne. A másik oldal viszont fáradni látszik, hiszen az, akitől eddig az erőt lopta, távol került tőle.

Persze pontosan tudja, hogy ez csak átmeneti időszak, ami addig tart, míg nem talál egy újabb áldozatot, akinek ismét eladhatja hazug tökéletességét. Mindketten másra vágynak: a férfi arra, hogy megint régi fényében ragyoghasson, a lány pedig arra, hogy egy valódi szerelemben élhessen, nem pedig egy hamis illúzióban.

Ferencz Gabriella novellája

Nyitókép: Shutterstock