Néha egy mosoly is elég, hogy megváltoztasd a világot!

Nem szerette, de már elfogadta, hogy itt is emberek között kellett lennie. Kisfiúként is úgy gondolta, túl sok van belőlük. Az intézetben, ahol felnőtt, mindenért meg kellett küzdjön a nagyobbakkal, és győzelemként könyvelte el, amikor végül megtanult észrevétlenné válni és mindenkit messzire elkerülni. Most, a műszak végén sem vett róla tudomást senki, amikor kilépett a kapun a szakadó esőbe.

Lehajtott fejjel védte az arcát a víztől, és talán csak emiatt tűnt fel neki a járdán heverő rongydarab. Mielőtt átléphette volna, a rongy megmozdult és felnézett rá. Zoltán ekkor látta meg, hogy ez egy kölyökkutya.

Erőtlenül feküdt a földön, csak a fejét emelte fel, és félve nézett a fölötte álló férfira. Zoltán nem értette, miért, de fölnyalábolta a sáros, ázott testet, és a halkan nyüszítő állattal a hóna alatt lépett be a lakásába. A kiskutyát egy törölközőre fektette. Fogalma sem volt, mihez kezdjen most vele.

"Étel! - jutott eszébe. - Az állatok is folyton éhesek. Talán azért nem tud felállni, mert régóta nem evett" - gondolta. A saját belsőjét végigmaró fájdalomról nem vett tudomást: tudta, hogy ez már csak emlék. A kiskutya orra reszketni kezdett, ahogy Zoltán egy darab parizert tartott elé. Lassan, falatonként adagolta a jószág szájába a felvágottat. Beesteledett, mire a szőréből kimosta a sarat, megitatta, és az utolsó szelet parizert is belediktálta. "Majd holnap eldöntöm, mit csináljak vele."

Semmi baja, csak legyengült, majd összeszedi magát. Szerencsére chip is van benne, fel tudjuk hívni a gazdáját. - Az állatorvos intézkedésének hála, hamarosan meg is jelent a tulajdonos, egy lány. Zoltán csak nézte a padlót, és beszívta a nő finom, púderes illatát, mielőtt bizonytalanul felnézett rá. A lány arcáról sugárzott az öröm, amikor az elveszettnek hitt kutyáját magához ölelte. Zoltán nem tudta levenni a szemét erről az arcról és a telt ajkak mozgásáról.

- Nem fér a fejembe, hogyan szökhetett ki, hogy ilyen messzire kóboroljon a Pipacs tértől. Nagyon köszönöm, hálás vagyok, hogy nem hagyta magára.

Amikor a lány feléje nyújtotta a kezét, Zoltán bizalmatlanul félrehúzódott.

Később még otthon is az orrában érezte a púderillatot. Egyre csak a lány arca járt a fejében, és az a szokatlan kifejezés, amit rajta látott. Esténként gyakran állt a tükör elé, és próbálta felidézni, utánozni azt, hogy ismét láthassa. "Hogyan is csinálta?" Kevés fejtörés után felfelé húzta az ajkát először az egyik, majd a másik oldalon is. "Hasonlít, de mégsem ugyanaz. Pedig épp ilyen ajka van, mint nekem" - gondolta.

Nézte a tükörképét, erősen próbált emlékezni. Az orrában hirtelen megjelent az ismerős púderillat, amitől elfelejtett koncentrálni. A tükörbe visszanézve elégedetten vette észre, hogy a szeme körüli ráncok is felfelé kunkorodnak, és az arckifejezése már majdnem egészen hasonlított a lányéhoz. "Látnom kell még egyszer, hogyan csinálja!" - gondolta. "Pipacs tér..."

Munka után szokása lett nagy kitérőt tenni, hogy a távolból figyelhesse a kutyás lányt. Néhány hét alatt kitapasztalta, mikor sétálnak, merre játszanak. Amikor játszottak, a lány különösen sokat mosolygott, így alaposan megfigyelhette. Egy nap az esti sétán kísérte őket észrevétlenül, amikor egy fenyegető alak állt a lány útjába. Kabált, és felrúgta a vicsorgó kiskutyát.

Az arcán érezte a kiskutya nedves orrát, ahogy az szűkölve húzódott hozzá közelebb. A lány is Zoltán fölé hajolt. Mielőtt a férfi körül sűrűsödni kezdett a sötétség, felnézett a lányra, és életében először valódi mosolyra húzta az ajkait. Így kezdődött az ő történetük...

Nyitókép: Shutterstock