Egy édesanyáról, aki képtelen leválni a 65 éves „kisfiáról”…

Szeretném leszögezni, hogy szülőként átkozottul nehéz jól kötődni a gyerekeinkhez, a leválás pedig még ennél is nehezebb. A legtöbb szülő rendszeresen emlegeti, hogy a gyereke mindig is a gyereke marad, és ez így van rendjén, azonban egyáltalán nem mindegy, hogy a szülői szerepben képesek és hajlamosak-e a változásra, vagy nem.

Az egyik gyerekkori barátnőm édesapja, Péter most 65 éves. Két évvel ezelőtt megözvegyült, a házasságából két lánya született, akik már a harmincas éveiket tapossák. Bár mindkét lánya férjhez ment, szoros a kapcsolata velük, egy valakivel azonban még szorosabb: az édesanyjával. Erzsi néni 87 éves, tíz éve özvegy, és azon kívül, hogy a demenciája hol lángra lobban, hol halványan pislákol, köszöni szépen, jól van. De csak akkor, ha a kisfia mellette van. Hiszen mióta Péter megszületett, neki ő a szeme fénye, és bármi áron maga mellett akarja tudni a kisfiát.

„Anyám már gyerekkoromban sem volt egyszerű eset. Nem szeretett dolgozni, az úrinők életét élte, így kapóra jött neki az egyetemi tanárként dolgozó apám, akivel ha őt kérdeznénk, azt mondaná, óriási szerelem lobbant, ha engem kérdezel, azt gondolom, azért horgonyoztak le egymás mellett, mert anyám benne látta a stabil jövőképet. Egyke gyerek vagyok, így minden szeretetet megkaptam anyámtól, és bár apám is szeretett a maga módján, rengeteget harcoltunk..." - meséli Péter.

„Mivel apám többdiplomás, egyetemi tanár volt, szeretett volna belőlem is diplomás, valamire való értelmiségit nevelni, de lusta voltam, és inkább világot akartam látni, engem nem érdekeltek a "papírok" (diplomák - a szerk.). Emiatt folyton veszekedtünk, a tudta nélkül középiskolát váltottam, többször elköltöztem otthonról, anyám pedig ha kellett, közvetített, vagy békítő bírót játszott.
Ezért is érzem azt a mai napig, hogy sokkal tartozom anyámnak, és mivel egyke vagyok, rám hárul a vele kapcsolatos összes teendő..."

Erzsi nénivel mindig akkor történik valami, ha Péter épp nincs itthon, hol az éjszaka közepén hívogatja a családtagokat, hogy most akkor hány óra van, de olyan is volt, hogy madáretetés közben elesett a kertben, és decemberben hosszú órákat ücsörgött a hideg kövön. A történet aztán ahányszor el lett mesélve, annyiszor szólt másról, de ez csak pár történet a több százból. A telefont szinte sosem veszi fel, de ha neki kell valami a boltból, napjában háromszor is képes csörögni. Ha kell, rosszullétet színlel, a lényeg, hogy foglalkozzanak vele. Legfőképp a kisfia, akitől azt várja, dobjon el mindent, és rohanjon hozzá.

Erzsi néni viselkedése túlmutat a szülői féltésen, a támogatáson, és bár az ember a végletekig megértő, és elfogadja, hogy idős és magányos, amit ő csinál a fiával, az abszolút nem egészséges.

Milyen más lenne Péter élete, ha Erzsi néni képes lenne elengedni őt úgy, ahogy egy szülőnek el kell engednie idővel a gyermekét, és egy egészséges anya-fia viszony alakulhatott volna ki közöttük. Nagyon nincs rendben, hogy egy édesanya manipulációval és hazugságokkal éri el, hogy a felnőtt gyermeke vele foglalkozzon. Egy egészséges szülő-gyerek kapcsolatba nem fér bele, hogy mindenféle ürüggyel felhívja magára a figyelmet akár a szülő, akár a gyermek, csak azért, hogy ő legyen a középpontban. Ahogy az sem, hogy egy gyermek az egész életét az anyja hálójába fonva tölti, és a hosszú éveken, évtizedeken át tartó játszmáknak köszönhetően elhiszi, hogy nem mondhat nemet az anyjának, mert az ő életfeladata az, hogy teljesítse a vágyait, és alárendelje magát neki.

Nyitókép: Shutterstock