Apa, végre megtaláltam azt a férfit, aki úgy szeret engem, mint te

Nekem a szüleim és a nagyszüleim a példaképeim. Nem azért, mert nem voltak konfliktusaink, nem azért, mert nem hibáztak, és nem azért, mert mindent tökéletesen csináltak. Az emberi esendőségük és a változásra való képességük miatt, és azért, mert hibáikat felismerve, képesek voltak változni, tenni a kapcsolatunk jó működéséért - ahogyan én is -, és azért is, mert olyan, az életre tanító, kézzel fogható tudást kaptam tőlük, ami a legnehezebb időszakokban is tartást ad, átsegít a kemény helyzeteken.

Mindegyikükről rengeteg történetet tudnék mondani, de ma édesapáról szeretnék mesélni. Pár napot együtt töltöttünk, és egyik este, ahogy kint ültünk a teraszon, lábunk alatt a mélység, hátunk mögött az erdő, előttünk a Balaton panorámájával, békésen, elmerengve, megkérdezte:

Arra célzott ezzel, hogy gyerekkorom óta mondogattam neki, olyan férfit szeretnék társnak, mint Ő. A kapcsolatom a nagyszüleimmel, az édesanyámmal harmonikus, mondhatni, mindannyian megküzdöttünk egymással, egymásért. Ennek köszönhetően olyan szoros, kölcsönös szeretet van közöttünk, annyi mindenért lehetek nekik hálás, hogy talán egy egész élet nem elég ahhoz, hogy mindent viszonozni tudjak. Mégis, apuval valami olyan lelki összhang van köztünk, amire kívülállók azt szokták mondani: egy húron pendülünk.

Elteltek a gyermekévek, messzire kerültünk egymástól, de a szeretet áramlása nem szakadt meg. Ahogyan felnőtté cseperedtem és elkezdtem tapasztalatokat szerezni párkapcsolatok terén, egyre inkább kezdett világossá válni számomra, kemény fába vágtam a fejszémet azzal, hogy olyan férfit keresek, mint ő. Nyilvánvaló volt, hogy nekem is tanulnom kell önmagamat, meg kellett tapasztalnom a saját működésemet kapcsolatok összefüggéseiben, változnom, alakulnom kellett. Volt két, hosszú párkapcsolatom, mégis, egyre inkább azt éreztem, tapasztaltam, nem találom azt, aki mellett megtalálhatom azt az érzést, állapotot, amit apu mellett érzek mindig.

Egyszer meg is jegyeztem neki, félig viccesen, félig rezignáltan:

- Tudod apu, nagyon magasra tetted a lécet. Nemhogy megugrani nem képesek a köröttem lévő pasasok, de még megrezegtetni sem sikerül nekik.

Féloldalas vigyorra húzta a száját és csak annyit válaszolt:

- Tudod, én is sokára találtam meg a társamat. Van még időd.

Ezzel szerettem volna vitatkozni akkor, én – vele ellentétben – egyáltalán nem azt éreztem, a világ minden ideje a rendelkezésemre állna, inkább azt, kifutok abból, ami számomra megadatott, de csöndben maradtam.

Teltek az évek, értek tragédiák és örömök, rengeteget tanultam magamról és arról, mi az, amire vágyom, amit szeretnék, és mi az, amit már biztosan nem. Egyre magasabbra tettem önmagam léceit is, már nem feküdtem lélektelen szélhámosok lábai elé, nem kevertem magam lealacsonyító, engem károsító álkapcsolatokba, igyekeztem önmagamhoz képest egyre jobbá válni.

Berendezkedtem az egyedüllétre és megbékéltem a gondolattal: ha nem adatik meg számomra az, akivel megélhetem, amit szeretnék, akkor egyedül maradok. Többé nem leszek együtt senkivel, bárkivel, csak azért, hogy látszólag enyhítse a magányomat. S láss csodát, ahogy elengedtem, rövid időn belül megérkezett az életembe a Férfi.

Aztán hirtelen, ennyi idő után más szemmel csodálkoztunk rá egymásra, s azon kaptuk magunkat, már együtt vagyunk, együtt élünk, vele és a fiammal együtt kerek kis család lettünk. Amikor először mentünk édesapához együtt – elég hamar sort kerítettem a találkozásra, vártam a véleményt, a lecsekkolást -, telefonáltam előtte:

- Apu, találtam egy olyan Férfit, mint Te vagy.

Nagyon kíváncsi voltam, hogyan reagálnak majd egymásra, a két Férfi, akit csodálok, szeretek, akikkel önfeledten önmagam vagyok, s akik ennyire hasonlítanak egymásra működésben, gondolatokban, cselekvésben.

Nos, pontosan úgy történt minden, ahogyan nagyjából elképzeltem: azonnal egymásra rezegtek, zökkenőmentesen és magától értetődően alakult minden, s azon kaptam magam, én csak ülök, merengek, ők meg beszélgetnek, rólam teljesen megfeledkezve.

Hatalmas élmény volt. Tudtam, megérkeztem. S ezek után mit lehet válaszolni a kérdésére? Csak ennyit: igen apa, nekem nagyon jó, hogy kettő van belőled.

Nyitókép: Shutterstock