Szakítottunk, mégis örökre hozzám tartozol...

Valami véget ért, valami megváltozott bennem. Azóta sem tudtam úgy szeretni senkit, mint téged - szerelemmel már nem is fogok, mert nem akarok. Megtagadom magamtól az ilyen érzelmeket, többé már nem fogom rózsaszínű fátyolon keresztül látni az életet vagy a páromat. A szívem már nem újul meg többé, túl sok sérülés érte, túl sok heg csúfítja.

Nem azért szeretlek, mert viszonoztad az érzelmeim, nem azért lettél te az utolsó szerelmem az életemben, mert te voltál a legjobb, a legtökéletesebb, a legmegfelelőbb. A szerelem nem irányítható, nem megmagyarázható, nincs rá válasz, hogy kit és miért... Csak van, volt és lesz. Meddig? Amíg a szívem el nem dobbantja az utolsó ritmust.

Nincs olyan nap, hogy eszembe ne jutnál, nincs olyan ölelkezés, amikor a képzeletemben nem a te tested jelenik meg. Tudom, elfogadtam, hogy már nem lehetünk egyek. Nem fogom visszakönyörögni magam, de a szívemnek nem parancsolhatok: tőlem függetlenül dönt arról, hogy kit akar szeretni. Hiábavaló és értelmetlen az irántad érzett szerelmem, de a szív már csak ilyen. Logikátlan, ésszel fel nem fogható és megmagyarázhatatlan...

Igaz, hogy a kettőnk kapcsolata fizikai síkon véget ért, de mégis örökre hozzám tartozol. Mert úgy megszerettelek, hogy nem is tudnék élni, ha nem szerethetnélek. Nem engeded, nem akarod, hogy érintkezzünk egymással, de abba nincs beleszólásod, hogy mit érzek. Ez pedig nem múlik el, nem csökken.

De tudod, mit? Jó ez így. Legalább ennyi megmaradt nekem belőled. Melegen tartom a helyet, ahonnan elmentél, vigyázok rá, hogy más ne foglalhassa el, hiszen az a tiéd, egy életre neked adtam. Ha esetleg úgy alakul, hogy visszahoz az utad, és ázva, fázva megérkezel, rögtön hozzám bújhatsz. Mindig lesz helyed az oldalamon, a szeretet tüzénél.

Nyitókép: Shutterstock