Egyéjszakás kalandnak indult, és örök szerelem lett belőle!

Nehéz eldönteni, hogy hol is kezdődött ez az egész. Amikor hazafelé az Oktogonon megtudtam, hogy felvettek Erasmus-programra? Amikor otthon két ujjongás és egy pohár Martini közt a repjegyemet foglaltam le Madridba? Amikor a repülőről leszállva megcsapott az az igazi mediterrán szellő?

Talán akkor fogtam fel először, hogy Spanyolországba érkeztem, amikor a frissen szerzett barátaimmal ünneplés gyanánt jó alaposan a pohár fenekére néztünk. A kicsi, poros kocsmába Madrid egyik főútján botlottunk bele. Szerencsés választás volt: a feles akció mellé a szemközti térről lágy, akusztikus gitárzene hallatszott be. A padok kissé ragadtak az előző csapat masszív italfogyasztásának nyomaitól, de Pesten ehhez már hozzászoktam.

A szemem sarkából láttam közeledni a negyedik jelentkezőt, a sangriából fel sem pillantva, morogva küldtem el melegebb éghajlatra. Kiderült, hogy a barátaim barátja. Sűrű bocsánatkérések közepette meghívtam egy italra, közben pedig szép lassan megtudtam róla mindent. Julian pár napja érkezett Hollandiából, szintén cserediák program keretein belül, hogy a spanyoltudását kicsit feljavítsa - legalábbis a hivatalos verzió szerint. Valójában persze ő is kalandra vágyott, pár fokkal melegebb éghajlatra és persze mediterrán nőkre. Ehelyett megkapott engem.

Amikor odanyújtottam neki a pohár testes vörösbort, finoman összeért az ujjunk. Sokat sejtetően rám mosolygott. Még aznap éjjel az ágyában találtam magam, pedig azelőtt sosem tettem ilyet - valószínűleg fejbe kólintott az ital és a mámoros szabadság érzése. A ragyogó zöld szemei szinte azonnal megbénítottak, és Julian valahogy a vesémbe látott. Reggel rántotta és erős kávé illatára ébredtem. A fejem mintha középen ketté akart volna hasadni, és olyan gyengének éreztem magam, hogy még egy köszönömöt sem tudtam elrebegni.

Hát így kezdődött a mi ismeretségünk. Négy és fél hónapig szinte minden napot együtt töltöttünk - kimaradtak a nagy, spanyol kalandok és a féktelen bulik. Egymás társaságánál úgysem találtunk volna jobb elfoglaltságot. Julian esténként felolvasta nekem a saját maga által írt történeteket. Míg én az ölében feküdtem, addig ő hol egy öregasszony rikácsolására váltott, hol egy kényes lányt utánzott - én meg dőltem a röhögéstől, annyira jól csinálta.

Évente egyszer kiutaztam hozzá - ilyenkor egy hétig minden olyan volt, mint régen. Én pedig a múltban ragadtam. Minden egyes hazaútnál kicsit könnyebb lett, én meg csak arra tudtam gondolni: menni fog ez. Az idő teszi a dolgát. Már nem kell sok, és elfelejtem őt. Különben is, ezek a húszas éveim. Most kell kiélnem magam.

A 8. évben jöttem rá, hogy ez nem fog menni. Már nem kéne éreznem iránta semmit. Ehelyett a valóság az, hogy az év 52 hetéből csak ez az egy volt az, amikor igazán élek. Ültünk a kis kertjében éjszaka, én pedig mit sem törődve semmivel, felvetettem, hogy együtt kéne lennünk. Elkerekedett szemmel nézett rám, és csak azt hajtogatta: ez most komoly, ez most komoly?

Bátortalanul bólintottam. A szuszt is kiszorította belőlem, olyan szorosan ölelt. Ahogy a kedves, zöld szemeibe fúrtam a tekintetem, láttam, hogy ő is ugyanazt gondolja, mint én. Nekünk együtt kell lennünk. Ennél mi sem természetesebb. Tudom, hülyeség, hogy épp a nászutamon írok erről, mikor a tengerparton kéne ráncosra áztatnom a bőrömet. De le kell írnom, hogy elhiggyem. Hogy itt van, ő az, és most már nagy baj nem lehet.

Lippai Flóra novellája

Nyitókép: Shutterstock