Mennyire maradhatunk önmagunk egy kapcsolatban?

Kapcsolatban létezve a személyiség szükségszerűen változásokon megy keresztül, amellett, hogy mindenkiben dolgozik az én védelme: az, hogy próbáljuk megőrizni az egyéniségünk lényegi részét, amitől én én vagyok, és amibe a másik beleszeretett. Ha a megfelelő ember mellett vagy, egymás értékes tulajdonságait erősítitek, a javatokra fordítjátok, amiben pedig fejlődnötök kell, abban az előnyötökre változtok. De hogyan őrizhetjük meg az egyediségünket és mik azok a dolgok, amikben tudni kell idomulni, hogy a kapcsolat működőképes legyen?

Azt, hogy ki mennyire változik egy kapcsolatban, több dolog befolyásolja. Az egyik ilyen tényező, hogy ki mennyire domináns személyiség alapból, illetve hogy két ilyen ember kerül-e össze, vagy az egyikük alkalmazkodóképesebb – tehát mennyire kiegyenlítettek köztük az erőviszonyok. Számítanak a gyerekkori minták is, hogy kit mennyire hagytak kibontakozni, mennyire tartották tiszteletben az énhatárait. Ha valakit korlátok közé szorítottak, a személyiségfejlődése egy idő után erősebben akar majd utat törni magának és időben kitolódhat. De ez sem feltétlenül szabotálja, hogy egy erőteljesebb és kifejlettebb személyiség együtt tudjon működni egy olyan egyénnel, akinek az énfejlődése még folyamatban van.

Én magamat soha nem gondoltam erőteljes személyiségnek. Ha azt érzem, valamiről megalapozott a véleményem, kiállok mellette, de meghallgatom a másikat is, véleménykülönbség esetén korrekten vitázom és soha nem szólok bele abba, amihez nem értek. Itt még a születési sorrendet is meg lehet említeni: ez is számít, hogy hányadik testvérként érkeztünk a családba, vagy van-e testvérünk. A kisebb testvérről sokszor mondják, hogy majd a párkapcsolataiban is könnyebben alkalmazkodik. Végül, az előző kapcsolatainkból származó tapasztalatok is befolyásolják, hogy a jelenlegiben hogy viselkedünk, és remélhetőleg nem ugyanazokat a köröket futjuk – ez attól függ, ki mennyire gyorsan tanul, hányszor kell ugyanazokat a helyzeteket megélnie, hogy a tapasztalati tudás tartósan rögzüljön. Ha korábban úgy éreztük, el akarnak nyomni és ezzel nem tudunk azonosulni, a következőben jobban meghúzzuk a határainkat. Vagy, ha azt érzed, a kapcsolatodban nem fejlődsz, akkor ezután már nem ezt fogod keresni.

Vannak persze dolgok, amelyekben tényleg passzolni kell, vagy megtanulni igazodni a másikhoz, különben nem fogtok tudni együttműködni. Az, hogy kinek mik a legfontosabb emberi értékek, milyen a munkamorálja, a pénzről hogy gondolkozik, mik a politikai nézetei, döntő fontosságúak. Ha ezekben nagy eltérés van, a véleménykülönbség sok kérdésben lecsapódik majd, még a gyereknevelési elveitekben is. Az alapvető életvezetési szokásokban is kell tudni fejlődni, mert ettől fog olajozottan működni az együttélés és így lehet valakivel hosszú távon tervezni. Nekem ide tartozik, hogy hogy teremted meg és kezeled a személyes élettered, a pénzed, a szabadidőd – az utóbbi kapcsán fontos az is, hogy ha a másiknak énidőre van szüksége, tiszteletben tartsuk, ahogy az érdeklődési körét, a hobbiját is.

Mielőtt valaki megérik egy értékelhető párkapcsolatra és képes ezekben együttműkődni, már jó esetben megtapasztalta, milyen egyedül is élni – ennek ezer előnye van és az előszobája annak, hogy majd hogy üzemel a közös élettérben. Ez természetesen függ attól is, hogy valaki megteheti-e, hogy egyedül lakjon, de minél hamarabb önállósul, annál jobb. Ha visszagondolok, én tizenéves korom óta vágytam arra, hogy először meglegyen a saját fészkem, akkor is, ha az csak 30 négyzetméterből áll, és ami aztán bővülni fog az anyagi helyzetemtől függően.

Amikor párkapcsolatban vagyunk, az egyik legfontosabb dolog megtanulni úgy együtt létezni, hogy tiszteletben tartjuk egymás énhatárait. Ha visszatekintek a párkapcsolati előzményeimre, én mikor éreztem, hogy ezek sérülnek, az például olyan helyzetekben nyilvánult meg, hogy az akkori barátom úgy érezte, nem töltünk együtt elég időt, mikor én a vizsgáimra tanultam, aminek, ha nem sikerülnek, következménye van, féléveket lehet csúszni és ezt nem akartam. Ez egy olyan helyzet volt, hogy azt láttam, a másik nem tartja tiszteletben a céljaimat, pedig ez a későbbi előrehaladásom készíti elő. A minőségi idő alkalmait szerintem meg lehet teremteni a legnehezebb időszakok közepette is, bármilyen kevés áll rendelkezésre. Vagy, ugyanúgy méltatlannak éreztem, amikor egy túlórázós időszakban, késő este hazaérve elvárták tőlem, hogy vacsorát főzzek, úgy, hogy a másik mindig időben végzett, nem túlórázott, a házimunkára soha nem neki volt gondja, és ennek ellenére úgy gondolta, ez minden esetben a nő feladata, akkor is, ha a nőnek van több munkaterhe.

Mindamellett nekem alap, hogy még inkább megkönnyítem a párom mindennapjait, ha fokozottan le van terhelve. Ezeket meg lehet beszélni, és egymást támogatva kialakul otthon az a rendszer, amiben senkinek a céljai, szerepei nem sérülnek – egy idő után pedig a úgyis közös célok lesznek a legfontosabbak.

Voltak olyanok is, akikkel, ha a teljes képet nézem, mint pár nem illettünk össze, de jó dolgokat hoztak ki belőlem, és néhány tulajdonságomban fejlődtem emberileg: például örülni a kis dolgoknak, kitartóbbnak lenni a munkában, nem függni túlzottan mások véleményétől, vagy újra hinni a klasszikus szerepekben és értékekben egy olyan világban, ami most mintha mindenféle rendszert nélkülözne, főleg az én generációmban.

Annak, hogy a megfelelő ember mellett vagyok-e, a legfontosabb indikátora viszont valószínűleg tényleg az, hogy ki mellett érzem leginkább az igényt a fejlődésre. Ha azt érzem, már nem kell fejlődnöm, nem kell megújulnom, átlépni a határaimat, akkor egyszerűen nem mellette van a helyem. Nekem még mindig az a hitvallásom, hogy ha a másik arra ösztönöz, hogy önmagadon dolgozz, úgy fogod megélni mindazt egy magasabb szinten, ami az személyiségedből kihozható, annak minden szerethető és tökéletlen vonásával. Az egyéniséged nem vész el, csak átalakul: így válik önmaga legjobb verziójává.

Ha valakit igazán szeretsz, úgy kell tudnod és akarnod formálódni, mint az agyag; annak a kérdése pedig, hogy igazad van, vagy boldog leszel, irreleváns lesz, mert a boldogságod a másik fél adja meg, és ez ellen nincs orvosság...

Dragovecz Éva