Meddig várjak a nagy szerelemre? Lehet, hogy be kéne érnem kevesebbel?

A szerelem a legszebb dolog az életben, anélkül nem is érdemes létezni – szokták mondani. Valahol mindenki ezt keresi, erre vágyik már egészen fiatal kora óta. Gyerekként még úgy képzeltem el, hogy mi sem természetesebb annál, minthogy a szerelem ránk talál majd egyszer, hiszen evidens, hogy mindenki párra lel, akivel leélheti az életét, családot alapíthat, és egyszerűen boldog lehet. Ez az élet rendje, gondoltam...

Csakhogy „a szerelem sötét verem" is egyben, Petőfi megmondta, és egyáltalán nem csak szépséget, és jó dolgokat rejt, hanem nagyon sok fájdalmat és gyötrődést is. És hát igen gyakran véget ér, nem úgy, mint Disney-mesékben, amelyek az örök szerelem illúzióját hazudták nekünk, mi meg naiv kislányként elhittük, hogy az alanyi jogon jár nekünk. De valószínűleg már kamaszként pofára estünk, és rájöttünk, hogy nem egészen így van. Talán akkor ránk talált a „nagy" szerelem, ami szuper érzés volt, de véget is ért, összetörte a szívünket. Persze azért bíztunk benne, hogy majd a következő az igazi lesz. Pedig sokszor ezután már csak rosszabb...

Nekem jöttek hosszabb-rövidebb párkapcsolatok, szerelem volt ugyan, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ez mégsem az a nagybetűs. Voltak pillanatok, amikor láttam némi esélyt arra, hogy vele „boldogan" élhetek, míg meg nem halok, de a végén mégsem úgy alakult, vagy miatta vagy miattam. Ahogy telnek az évek egyre kevesebb ember tud megérinteni lelkileg, egyre kevésbé vagyok fogékony a szerelemre. Ráadásul 30-on túl már nem akarok újabb „időtöltő" kapcsolatot, hanem már azt akarom elkezdeni, ami sosem fog véget érni, és ami tényleg egy igazi Szerelem, amiről kiskorom óta álmodozom - még ha ez naivan is hangzik.

Viszont kezdem azt hinni, hogy ez nem is létezik...

Nem csak nekem nem jött el, másnak se igazán, maximum a szerencsésebbeknek. Sokan „beérik kevesebbel", olyan kapcsolatokkal, amilyenek nekem is voltak, ami nem rossz, de nem is az igazi, és sok a probléma. De valahogy elevickélnek évek óta közösen, és akkor már maradnak is együtt, jöhet a házasság, gyerek. Én viszont ezt nem szeretném... Valahol még mindig bízom benne, hogy jöhet egy olyan kapcsolat, amikor tényleg azért van együtt két ember, mert együtt akar lenni, és össze is passzolnak. Nem pedig azért, mert nincs jobb, és sz*r egyedül lenni.

De jó esély van rá, hogy éppen így maradok egyedül, mert naiv kislányként a hercegemről álmodozom, valamit hajszolok, ami nem létezik, és közben pont lemaradok az életről. Lehet, hogy tényleg nincs olyan, hogy Igazi, csak találni kell valakit, akivel viszonylag jól elvagyunk, és együtt végig tudunk menni az úton. És akkor már valószínűleg nem is fog megtalálni a nagy szerelem, arról lemondhatunk. De vajon hány magányos év után jön el ez a pont? Sajnos úgy érzem, egyre közelebb van, mert már nincs időm várni...

Nyitókép: Shutterstock