Én csak arra vágyok, hogy valaki úgy szeressen, ahogy vagyok

Olyan férfira vágyok, aki akkor is szeret, amikor pocsék napom van, csúnyának érzem magam és legszívesebben elbújnék a világ elől egy sötét sarokba. Olyan férfit szeretnék az életembe, aki akkor sem rohan világgá, ha épp hisztis és feszült vagyok, hanem átölel, megsimogat és azt mondja, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Nagyon jó lenne megbízni valakiben annyira, hogy elmondhatom neki a legmélyebb félelmeimet és fájdalmaimat és érezhetem azt, hogy ő így szeret engem: minden sérülésemmel és hibámmal együtt.

Nem is tudom, volt-e valaha olyan párkapcsolatom, ahol igazán önmagam lehettem. Ha beleszerettem valakibe, rögtön a legjobb oldalamat akartam mutatni. Bár nem vagyok egy konyhatündér és normál esetben nem gyakran keresem a tűzhely társaságát, ilyenkor belevetem magam a főzésbe, mintha ezzel akarnám bizonyítani, én igazi nő vagyok. Sokszor előfordult, hogy nem mertem bevállalni az én igényeimet és vágyaimat, mindig arra figyeltem, hogy a másiknak jó legyen és ezáltal elnyerjem a szerelmét.

Milyen érdekes, hogy minden sejtemmel vágyok arra, hogy valaki önmagamért szeressen, de mégis rettegek attól, hogy levegyem az álarcaimat. Amikor az ember régóta egyedül van, már nagyon ijesztő belegondolni, vajon hogy fogok alkalmazkodni egy másik emberhez és ő fog alkalmazkodni én hozzám? Mit fog szólni a kialakult szokásaimhoz, a hülyeségeimhez? Rögtön bekapcsolnak a félelmek és a megfelelési kényszer. Az emberbe már gyerekkorába belesújkolják, hogy akkor vagy szerethető, ha mindent jól csinálsz, ha jól viselkedsz. Az anyám is többször megmondta, hogy legyek toleráns, különben egyedül maradok.

Én viszont olyan párkapcsolatot szeretnék, ami nem azért működik, mert én toleráns vagyok és elviselek mindent, ami nem tetszik, hanem épp fordítva, mert őszintén, játszmák nélkül tudunk kommunikálni. Tudunk beszélgetni az érzéseinkről, akkor is, ha kellemetlen és akkor is, ha ezzel esetleg megbántjuk a másikat. Én egy olyan kapcsolatban szeretnék élni, ahol a másik nem kritizál folyamatosan, hanem elfogadja, hogy én is egy tökéletlen ember vagyok hibákkal és hiányosságokkal.

Én már nem akarom eljátszani a tökéletes nőt és barátnőt. Szeretném megengedni magamnak a hibázást és azt, hogy néha döhös, csalódott és szomorú legyek. Nem akarok csak a másikért élni önmagamat és a saját vágyaimat sutba vetve. Olyan társra vágyok, akivel egymás mellett menetelünk előre az életben, tiszteletben tartva a másik ember igényeit, vágyait. Én már nem szeretném, hogy az elvárások és a megfelelési kényszer irányítsák az életemet, hanem az a fajta elfogadó szeretet, ahol a másik megpihenhet.

Ezzel együtt pedig azt is szeretném, hogy a párom is tökéletesen önmaga lehessen mellettem. Meg tudjon nekem nyílni, teljesen mértékben a bizalmába fogadjon, hogy olyan dolgokat is el tudjon nekem mondani, amit senki másnak. Ne akarjon nekem megfelelni, de azt se várja el, hogy én mindenáron megfeleljek neki.

Nyitókép: Shutterstock