Akarod tudni a legbelsőbb félelmem?

Mindig úgy gondoltam, ő a legigazibb egyéniség, aki minden sejtjével megéli a létezést a maga teljességében, és a legintelligensebb ember, akivel valaha találkoztam. Több dologból következtettem erre. Az egyik ilyen volt, hogy mélyen a szemembe nézett, a rá jellemző mérhetetlen gyermeki kíváncsisággal és azokkal a gesztenyebarna szemekkel, amiktől megtanulsz hinni a legmerészebb álmaidban, és feltette ezt a kérdést, aminek komoly súlya van. A tekintetében nyugalmat és érdeklődést láttam. Egyszerre megcsapott a felismerés: így néz ki, amikor valaki tényleg rád kíváncsi.

Senki más nem kérdezte ezt meg tőlem, főleg nem az ismerkedés elején – ő ezzel indított. Már innen látnom kellett volna, hogy nem viccel. Hogy milyen gondolatok kavarogtak bennem, amikor tudtam, a holtodiglan feltétele az, hogy szembenézek a legnagyobb félelmeimmel és az övéivel is, hogy aztán mindet eloszlassuk?

Az embernek saját maga megismerése tényleg a legizgalmasabb és egyben a legfélelmetesebb utazás is, annak meg főleg, akinek az egész személyisége az imposztor szindrómától szenved. És amikor valaki olyannal találkozol, aki arra hív, hogy lépjetek a legtöbb akadállyal teli útra, mert ő veleszületetten az adrenalin szerelmese, egy pillanatra leblokkolsz. De ha azt érzed, hogy ez a lényeged, ez vagy te, akkor igent mondasz rá. Mi minden játszódik le valakiben, amikor az igaz szerelem karnyújtásnyira van tőle, olyan kivitelezésben, hogy el se meri hinni? Mi mindent kell magában leküzdenie két embernek, mielőtt tényleg mernek nyitni egymás felé?

Pár csalódás után mindenki óvatosabb az ismerkedésben, nehezebben nyílik meg, de ha ott van valami különlegesnek az ígérete, merni kell ugrani, mert csak így akarhatunk valami igazit. Az én személyiségem fejletlenebb volt az övénél, még magam sem tudtam, mennyire vagyok sokrétű - vagy mennyire nem -, és azt hiszem, attól féltem, nem lesz türelme kivárni, hogy ebben a fejlődésben utolérjem.

Ő már jobban ismerte magát, én még kevésbé, de azt tudtam, hogy benne megláttam saját magamat is. Azon is gondolkodtam, hogy ha nincs annyi rétegem, mint neki, egyszer megunja. Ugyanakkor azt éreztem, sok szín, ami még bennem lehet, mellette tudna igazán a felszínre jönni. Ha viszont itt van köztünk a lényeg, akkor nem kell ezen gondolkoznom. Mikor megismertem, nem láttam még tisztán, mit keres pontosan, és attól féltem, nem azt vagy nem annyit, amit én tudok nyújtani. Néha olyannak tűnt, aki, ha csak egy percre is elunja magát, kedve támad továbbállni. Mindamellett tudom, hogy Vele itt van ez a láthatatlan kötelék, amit senki mással nem éreztem. És ha megnyílok előtte a sérelmeimről, tudja majd, hogy nem támadom, csak kitárulkozok előtte?

Megéltem már gyerekként azt is, hogy mellőznek, hogy nem kapok kellő figyelmet. Mostanra tudom, hogy neki is ez az egyik legfőbb félelme. Sokszor azt éreztem, jobban ért, mint azok, akik a születésem első percétől ismernek, és tudtam, mi ketten meg tudjuk adni egymásnak azt a figyelmet és szeretetet, amire mindketten vágyunk. Ő gyorsabban mérlegel, én hajlamos vagyok mindent túlgondolni, de bíztam benne, hogy látja, jó lehetőségek vannak ennek a kombinációjában.

Aztán ott van annak az érzése, hogy valakinek számítasz, de nem mutatja ki. Láthatatlannak érzed magad, pedig nem vagy az, csak a külvilág mindent megtesz, hogy ez ne tudatosuljon benned. Ez a minta jelen volt néhány párkapcsolatomban, családi, baráti viszonyokban, de még munkakapcsolatokban is.

Pár éve egy nagyvállalatnál dolgoztam, azt éreztem, nem ez az én utam és kezdett sok lenni a hajtás is, három és fél év után felmondtam. Emlékszem, az exit interjúmon, ami a munka világában gyakorlatilag egy szakítás, a HR vezető szemében még egy enyhe haragot is láttam, pedig teljesen objektíven nézve, nem tartoztam azok közé, akik a legkiemelkedőbb teljesítményt nyújtották. Neki egyébként sem volt közvetlen rálátása a munkámra, és a nagy gépezet úgysem érzi meg, ha egy csavar kiesett, pláne, ha nem a léttfontosságúak közül. Azt mondják, talán nem egészséges a kollegiális kapcsolatokról úgy gondolkozni, mint a magánéleti viszonyaidról, de azért vannak köztük párhuzamok. Ma már látom, hogy a párkapcsolatban ez a félelem alaptalan lett volna, csak meg kell tanulni őt értelmezni.

Mióta az eszemet tudom, arra tréneltem magam, hogy a magam útján is boldoguljak és ne függjek senkitől. Fiatalabb koromban az a típusú barátnő voltam, aki 18 éves kora óta magára főz, a pasija elé tesz egy tányér levest, mikor ő beteg vagy másnapos, meglepetés szülinapi bulit szervez, felkutatva a párja gyerekkori barátait is, akikkel ő még soha nem találkozott. Nem támaszkodtam senkire, nem tartattam el magam senkivel. Húszévesen már elképzeltem, ahogy munka után a gyerekeimmel játszom és rajzolok, meg hogy a gyerekszoba falára festek egy varázslatos mesevilágot az erdő minden teremtményével. Ha valaki évekkel ezelőtt azt mondja nekem, egyszer majd bizonygatnom kell, hogy jó feleség- és anya-alapanyag vagyok, és nem a rossz értelemben vett végzet asszonya, valószínűleg kiröhögöm. Azt kérdeztem magamban, mi van, ha ő ezt nem látja bennem.

Ismerem már az életem korai szakaszából annak az érzését is, hogy nem vagy szabad, mert nem tartják tiszteletben az énhatáraid, aminek természesen meglett a következménye a párkapcsolatokban is. Én még tanulom őket meghúzni, és mindig tudtam, hogy ő egy erős, impulzív személyiség. Hogy hatalma van fölöttem. Bíznom kellett volna benne, hogy nem él vissza ezzel és hagy kibontakozni.

És talán, a legmélyebb félelmem vele kapcsolatban: attól is rettegtem, hogy olyan vagyok neki, akiből inspirálódni lehet, de nem szeretni. És aztán otthagy, amikor a legjobban reménykedem. Nem csak úgy egyszerűen otthagynak, hanem ő mond le rólam. Ez volt a legbelsőbb félelmem, amivel nem mertem szembenézni, hogy az életem fontos pillanataiban, az ünnepekkor, a nagy napokon, amikor minden felértékelődik, nincs ott velem.

Mostanra látom, hogy sokmindenben ugyanazok voltak a félelmeink – ezért nem mertünk hamarabb megnyílni. Apránként rajzolódott ki, hogy egy magasabb fokozaton szeret, és ő is ezt igényli. Most már tudom, mikor megláttam, nem kellett volna félnem az ösztöneimre hallgatni és először megnyílni, leengedni a falaimat, hogy aztán, mint egy tükörképben, az övéi is leomoljanak. Mert, ha őszinte akarok lenni saját magamhoz is, csak vele éreztem igazán, hogy hosszú távon együtt mindent meg tudunk oldani. Hogy csak vele van értelme. Hogy akkor is őt keresném, ha sose találkoztunk volna. Nem félek kimondani, hogy ha igazán szeretem magam, akkor őt akarom szeretni. Már nem szédülök. Már nem a mélybe nézek, hanem a szemébe, és ettől varázsütésre megnyugszom.

Na, eléggé kitárulkoztam?

Pálffy Réka

Nyitókép: Shutterstock