Itt a tavasz, de nem dagad a… Hova lett a libidóm?

Az elmúlt három-négy hónap volt életem egyik legnehezebb időszaka. Nem közvetlenül engem sújtottak a gondok, de a családi problémák olyannyira rátelepedtek a mindennapjaimra, hogy szürke felhőbe burkolták az agyamat. Minden okom meg lett volna arra, hogy élvezzem az életet, hiszen végre megkaptam, amire vágytam: boldog párkapcsolatot, saját egzisztenciát és függetlenséget. Kinyílt a világ és nem kell senkitől engedélyt kérnem. Ráadásul megint azt csinálhatom, amit szeretek, tehát a munkában is megtaláltam az örömömet.

Mégsem tudtam mosolyogni, nem voltam képes ellazulni, kiélvezni a pillanatot. Bármerre jártam és bármit csináltam, mindig ott volt a fejemben az, amin anyának most keresztül kell mennie. Egyszerűen ezen a szűrőn keresztül éltem az életemet, így ettem, kirándultam, szórakoztam. Talán csak egy-két percre tudtam átadni magamat az élménynek, mert szinte rögtön előrefurakodott az a gondolat, ahogy anya otthon ül egyedül, a hideg lakásban. Nyilván nem ennyire rossz a helyzet, de képes voltam egyre mélyebbre húzni, reszketésig stresszelni magam.

Ilyenkor pedig elfogott a bűntudat. Egyfelől anya miatt, hogy nem teszek meg érte mindent, még segítenem kellene és folyamatosan töröm a fejemet a megoldásokon, másrészt rosszul érzem magam, amiért a párommal töltött közös időben nem vagyok jelen. Fejben máshol járok, és ezt ő is látja rajtam. Nem teszi szóvá, de ki tudom olvasni a tekintetéből, hogy pontosan tudja, mi zajlik a fejemben. Direkt nem beszélek már a problémákról, mert semmi újat nem tudnék mondani, a bajaimat pedig nem akarom másra zúdítani.

A szürke köd belepte az elmémet és lett ennek az egésznek egy nem várt mellékhatása. Eltűnt a libidóm. Sosem volt gond velem, sőt éppen ellenkezőleg. Az a típus vagyok, aki attól is izgalomba jön, ha a szexre gondol, meglát egy formás testet vagy egyszerűen a szél megérinti az intim részeit. Az elmúlt hónapokban viszont egyre kevésbé volt kedvem gyűrni a lepedőt. Megijedtem, mert azt hittem, hogy már nem kívánom a páromat, hogy elmúlt valami és ettől a gondolattól a rosszullét kerülgetett.

Akkor nyugodtam meg, amikor ráébredtem, hogy nemcsak a szerelmem, hanem senki más sem vonz. Furcsa, ugye? Nem egy szép dolog, de régen mindenki után megfordultam, vagy alig leplezhető pillantással mértem végig a villamos utazóközönségét. Most viszont szinte teljes volt az apátia. Nem érdekelt semmi és senki, és még a pornó sem indított be. Márciusra hatalmasodott el rajtam a téli depresszió, legalábbis valami ehhez hasonló érzés kavargott egyszerre a fejemben és a hasamban.

A hónap végére viszont valami megváltozott. A problémák nem oldódtak meg, mondhatni megmerevedtek a frontvonalak, de én mégis újjászülettem. Lehet, hogy a tavasz berobbanása, az hogy egyre tovább van már világos, és érezni egyfajta különleges illatot a levegőben, ez mind segített abban, hogy kitisztuljanak a gondolataim. A szürke köd lassan feloszlott és már nem a problémákat, hanem a lehetőségeket látom magam előtt.

Közhelyes mondás, hogy minden fejben dől el. Sokszor köze nincs ennek az igazsághoz, mégis vannak bizonyos helyzetek, amikor nekünk kell kihúznunk magunkat a bajból. Várhatjuk mástól a segítséget, reménykedhetünk a csodában, de ha nem teszünk érte, semmi sem fog történni. Fejben kell megszületnie az elhatározásnak, és mindig a boldogságot kell válasszuk, mert le lehet élni az életet úgy is, ha folyamatosan bosszankodunk, és úgy is, ha mindenben megtaláljuk azt a pici jót.

Arra jutottam, hogy van, amit nem nekem kell megoldanom. Nem dönhetek más helyett, és van amit el kell engedni, különben rámegy a saját életem.

Nyitókép: Shutterstock