A tehetségtelen ember a középszerűség mocsarában éli végig az életét

Nehezen viselem, ha valaki azt érezteti velem, hogy jobb nálam. Volt olyan ismerősöm és barátom, akik mellett rám osztották a szellemi alárendelt szerepét. Talán észre sem vették, de minden gesztusukban, mondatukban, sőt néha még a mozdulataikban is ott volt, hogy tanultabb, műveltebb, egyszerűen jobb emberek nálam.

A párkapcsolatomban szerencsére nem rossz a helyzet, de sokszor érzem magam bizonytalannak, és állandóan megkérdőjelezem, hogy jól csinálom-e a dolgokat. Vegyük például a mosást. Én majdnem a maximum jelzésig töltöm a mosószert és az öblítőt is, a párom viszont, mivel anyukájától így tanulta, kupakkal méri a mennyiséget. Szigorúan annyit tölt a gépbe, amennyit a palack hátulján írnak.

Ugyanez történik a főzésnél is. Mondanám, hogy intuitívan főzök, és csak sütéskor szoktam méricskélni. Egy bolognainál, krumplifőzeléknél, fasírtnál vagy levesnél nem a mennyiségek szerint ízesítek. Folyamatosan kóstolok, ha kell ötször sózok, borsozok, és vegyítem a fűszereket. Úgy gondolom, biztos kézzel főzök. A párom azonban mindent kiadagol. Ha kiskanalat írnak, kiskanállal teszi bele, ha öt grammot kérnek, akkor pontosan kiméri a mennyiséget.

Maradjunk a főzésnél. Az egyik alkalommal a rántott húshoz klopfoltam a csirkemellet, amikor megállt mellettem és átölelt, ahogy azt mindig szokta, mikor épp alkotok a konyhában. Megállt kezemben a klopfoló, majd naivan megjegyeztem, hogy majd vegyünk egy fémet, mert a fa nem túl praktikus, ha nyers hússal dolgozik az ember. Épp ezért kell a deszkára, és a húsra is folpackot, nylont tenni – mondta, hiszen az ő anyja is pont a fa klopfoló miatt csinálta így.

A konyha az én terepem, ott én irányítok. Nagyon furcsán működöm, mert egyfelől vágyom arra, hogy irányítsanak, hogy utat mutassanak nekem, levegyék a gondot, a felelősség terhét a vállamról. De emellett szeretnék mégis én irányítani és vezetni, én akarom tudni a dolgokat a legjobban. Persze erre képtelen vagyok, nagyon sokszor bebizonyosodott, hogy a szeretteim, a családom sokkal jobban tudta, mire van szükségem, mit kellene csinálnom, mint jómagam.

Az egóm viszont nem enged, és nem is látok tőle, szó szerint elvakít és megyek a saját fejem után. Bármiről legyen szó, én minden alkalommal felhergelem magamat, és ha nem is mondok semmi bántót, nem is csinálok semmit, belül forrok.

Forrás: Shutterstock

Iszonyúan zavar az érzés, hogy mindent támadásként értelmezek, s minden kritika olyan, mint egy késszúrás. Miközben semmi bántó szándék nincs a szavak mögött, én mégis úgy érzem, ellenem szólnak. Ez megkeserítette már nem egy baráti kapcsolatomat, sőt az egyik legmélyebb barátságom pont a folytonos csatározások miatt ért véget úgy két éve, hogy azóta se beszéltünk.

Néha viszont egészen jól leküzdöm ezt az érzést. Veszek egy mély levegőt, és hagyom, hadd tűnjenek el a negatív gondolatok. Ilyen apróságon, mint, hogyan klopfoljuk a húst, teljesen felesleges összeveszni azzal, akit szeretünk. Főleg akkor, ha nem is a párunkkal, hanem saját magunkkal van gondunk. Nem az zavar, hogy jobb nálam, jobb neveltetést kapott, hogy talpraesett és sok mindenben racionálisabb, mint én. Az idegesít, hogy én nem ilyen vagyok, és nem is tudok ilyenné válni.

Mindig a könnyebb utat választom, hogy megússzak dolgokat, s ezen és azon is csak legyek túl. Nem teszek bele sok energiát, át sem gondolom, mit és hogyan csinálok. Csak csinálom, majd lesz valahogy. Törekednék a tökéletesre, de nem vagyok arra alkalmas. Türelmetlen, szétszórt és hanyag vagyok. Ha barkácsolunk, akkor amit én csinálok, az ferdébb, piszkosabb, láthatóan trehány munka. Pedig lenne kézügyességem, de valahogy mindig beérem a közepessel. Nincs bennem kitartás, hiszen ahhoz, hogy valami szép, netán tökéletes legyen, bele kellene adni apait-anyait. De sokkal könnyebb összecsapni, letudni, és persze utána magyarázkodni és bánni az elszalasztott lehetőséget.

Bármibe kezdtem az életemben, mindenre ez volt a jellemző. Fél gőzzel tanultam a nyelveket, az egyetemet, nem adtam bele mindent az edzésbe, az életmódváltás során is a kiskapukat kerestem, nem tartottam be a diétát, ellazsáltam a rendszeres sportot. Beleadtam valamicskét, és vártam a sikert, azt az eredményt, ami azoknak megjött, akik tényleg összepontosítva, fókuszáltan mentek végig az úton.

Úgy látszik, ez van belém kódolva, a középszerűség. Mindenhez értek, de igazán semmihez sem, mert az a plusz, az extra motiváció és kitartás, a tehetség (?) valahogy hiányzik belőlem.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek