Minden párkapcsolatnak szükséges velejárója a veszekedés?

Pedig a vitázás, veszekedés ugyanúgy az élet része. Nézeteltérések minden társas kapcsolatban előfordulnak, így meglepő lenne, ha pont a párkapcsolatokban nem kerülne ilyenre sor.

Egy barátnőmmel, Lujzával sokat szoktunk beszélgetni a párkapcsolatainkról. A mindennapok apró bosszúságairól, vagy épp a szépségekről. Nem telt sok időbe, hogy rájöjjünk, kettőnk párkapcsolati dinamikája nem is különbözhetne jobban egymástól.

Ők a "veszekedős pár". Mindennapjaik része a vita, lényegében minden apróságon képesek összekapni egymással. Amikor még viszonylag friss pár voltak, sosem értettem, min tudnak annyit balhézni. Sorozatos félrekommunikálások, ráadásul a világnézetük is egymás szöges ellentétei. Miközben Lujza a konfliktusaikat ecsetelte, csak az járt a fejemben, hogy én ezt nem bírnám. Ha egy fiú csak egyszer úgy beszélne velem, ahogy ő teszi a barátnőmmel, fognám a kabátomat, és már ott sem lennék. Soha többet nem látna viszont.

Lujza szerint viszont ezek az összezörrenések adják meg a párkapcsolatuk dinamikáját. Valahogy úgy fogalmazott, hogy egy-egy veszekedés alkalmával mindig úgy érzi, ők két kő, amik éppen szikrákat szórva csiszolódnak össze. Az összecsiszolódás folyamata szerintük talán a legfontosabb része a szerelmüknek. Pont azért, mert annyira különböző a hátterük, leginkább csak az egymás felé érzett szeretet köti össze őket. Más világnézet, vallás, más családi háttér, eltérő neveltetés. Így ők arra jutottak, hogy ha kell, minden nap megküzdenek egymással. A baj majd akkor jön el, ha már nem éreznek indíttatást arra, hogy kezeljék a felmerülő véleménykülönbségeket. Az ő szerelmük onnantól lesz halott, ha már egyiküket sem érdekli annyira a másik, hogy megküzdjenek egymásért, egymással.

Mi ezzel szemben a másik véglet vagyunk. Nem veszekedünk, ha mégis, az szökőévente egyszer fordul elő. Míg Lujzáék mindketten igazán impulzív emberek, mi "veszélyesen" nyugodtak vagyunk. A nézetelteréseket türelemmel és sok beszélgetéssel kezeljük, lehetőleg minél több humorral. Ha a helyzet mégis rosszra fordul, hangos szavak helyett nálunk a csend válik uralkodóvá.

Az is tény, hogy a mi hátterünk egészen hasonló. Hasonló családi háttér, hasonló neveltetés, hasonló habitus, de még a komplexusaink is sok esetben egyeznek. Mivel mindketten tartunk a hangos veszekedésektől, ezért mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne is engedjünk utat az indulatainknak. Mindketten sérülékenyek vagyunk, és pont azért, mert tudjuk, hogy a másik túlságosan is a szívére venné a keresetlen szavakat, nem is ezekkel az eszközökkel oldjuk meg a felmerülő problémákat.

Problémák. Minden párkapcsolatban megvannak. Hazugság lenne, ha bárki azt mondaná, hogy az ő párkapcsolatában nincsenek nézeteltérések, csak a kezelés módjában lehetnek eltérések. És abban, hogy a két fél mennyire éli meg tragédiának.

Sokszor elképzeltem, hogy lehetnénk mi is olyan tányértörős, szenvedélyes, igazi olaszos párkapcsolatban, de végeredményként mindig arra jutottam, hogy bár "jó lenne, jó lenne", de hát mégsem vagyunk olaszok.

Lujzának abban is igaza van, hogy a pároknak kell idő az összecsiszolódásra. Csupán az a fontos, hogy ennek a technikája mindkét fél számára elfogadható legyen. Én nem azért nem tudnék az ő párkapcsolatában létezni, mert rettegek a konfliktusoktól, hanem azért, mert képtelen lennék úgy kezelni a vitákat, ahogy ők. Lujza pedig az én cipőmet érezné szűkösnek, hiszen folyamatosan rajta lenne a teher, hogy oda kell figyelnie minden szóra és hangsúlyra, mielőtt valami elhagyja a száját, nehogy akaratlanul is valami túlságosan is bántót mondjon.

Nyitókép: Shutterstock