Tényleg önző és irigy vagyok, csak mert nem tudom, hogyan kell szeretni egy testvért?

A közhiedelmekkel ellentétben nem egyszerű egyedüli gyermeknek lenni, mert azért van negatív oldala is. Nagyon rosszul éreztem magam, amikor be kellett menjek gyerekként a játszótérről, mert már késő volt, és amikor hazaértem, mindig olyan egyedül éreztem magam. Míg a többi barátomat várta otthon a testvére (vagy jött velük játszani), akivel együtt el tudták ütni az időt, én magányosan baktattam mindig hazafele, és hiába vágytam volna még a gyerektártsaságra, nem tudtam játszani, mert hogy nem volt kivel.

Fogalmam sincs, milyen érzés, amikor valakinek testvére van, és arról sem, hogyan lehet és hogyan kell szeretni egy testvért. Mindig is irigykedtem azokra, akik tesóként ott voltak egymásnak, hogy annyi mindent megoszthattak a másikkal. Akik közel vannak korban is egymáshoz, azoknak meg tényleg nagyon szuper, mert nagyon hasonló az érdeklődésük, az elfoglaltságuk, a beállítottságuk. Egyedül a saját gyerekeimen látom, milyen az, ha itt vannak a másiknak.

Szóval van rossz oldala is az egykeségnek, és sok dolog elmondható rólunk, de azért azt mégsem állítanám, hogy irigyek és önzők vagyunk, vagy hogy nem tudunk osztozkodni. Pedig hányszor megkaptam ezt eddigi életem során. Az emberek egy része úgy gondolja, ha egykének születtem, akkor biztos önző vagyok, és a szüleim egyedüli elkényeztetett gyerekeként kényes és irigy lehetek a saját dolgaimra. Olyanról, hogy osztozkodás, pedig biztos sosem hallottam.

Nos, kedves beskatulyázó embertársaim, az egykékre vonatkozó sztereotípiákat sajnos kénytelen leszek eloszlatni, mert bár lehet, hogy vannak olyanok köztünk, akikre igazak a fenti vádaskodó állítások, a legtöbb egykére biztosan nem. Ha valamin osztozni kell, minden gond nélkül megteszem, és ha adni kell másnak abból, ami az enyém – ne adj'isten ezzel segítek a másikon, mindig elsőként, magamtól ajánlom fel, és egyáltalán nem érzem magam soha a középpontban.

Szerintem az irigység nevelés kérdése. Nézzünk csak szét magunk körül, és számoljuk meg, hány olyan embert ismerünk, akiknek bár van testvére, mégis önző? Ha pedig egykeként valaki mégis beképzelt, az nem feltétlen azért van, mert egyedüli gyermek, hanem azért, mert olyan nevelést kapott, vagy éppen, hogy nem részesült belőle.

Egyébként pedig kicsiként minden gyerek úgy gondolja, ő a világ közepe, függetlenül attól, hogy van-e testvére vagy nincs, és a szülő felelőssége, hogy megtanítsa az osztozkodásra és a jómodorra. Az osztozkodás is hasonló elvet követ, hiszen az, hogy egy gyerek mindent megkap a szüleitől, nem feltétlen attól függ, hogy egyedüliként van-e nevelve, vagy sem, hanem attól, hogy a szülők mit, mennyit, és milyen minőségben engednek vagy vesznek meg neki. Egy testvérpár is lehet ugyanolyan elkényeztetett és kaphat drágább és több játékot, ahogy egy egykénél is ugyanúgy meg lehet húzni bizonyos dolgokban a határt.

Szokjunk már le arról, hogy a másikat azért ítéljük el, mert nincsen testvére, és ezáltal könnyebb ráhúzni a vizes lepedőt, mintsem máshol kutakodni a valós indokokért. Számos kutatás rácáfolt már arra, hogy az egykék narcisztikusabbak, mint azok, akik többen vannak, és bár ez az elmélet még mindig közkeletű sztereotípia, már rég nincsen valós alapja.

Nyitókép: Shutterstock