Ami nem öl meg... te hogy befejeznéd be?

Valamennyire biztosan, de úgyis mindegyik egyedi a maga módján, és bármennyire is gazdag már az ember eszköztára, teljesen soha nem lehet ezekre felkészülni. Mindegyik formál a személyiségünkön, és jó esetben tudjuk, mit tanultunk a kapcsolatból, mit kell máshogy csinálnunk a későbbiekben. Azok az első szakítások, amelyeket még fiatalabb korunkban élünk meg, különös jelentőséggel bírhatnak, ahogy azok is, amelyek során a veszteség felér egy valódi gyászfolyamattal. És amikor a kettő egyszerre, egy személy által következik be, na az komolyan belenyúl a lélek mélyszerkezetébe!

A mai napig élénken emlékszem az első barátommal való szakításra, pedig akkor még annyira kiforratlanok voltunk, hogy egyikőnk se tudta teljesen értelmezni, mi történik velünk. Mindenesetre utólag kiderült, hogy ugyanazt a helyzetet teljesen máshogy éltük meg.

A középiskola végzős évében találkoztunk, amikor én még csak próbáltam kitalálni magam, hogy ki vagyok, merre tovább, ki és mi érdekel. Nagyon képlékeny időszak volt, amikor azt hiszem, még nem voltam felkészülve egy ennyire összetett, egyedi személyiséget befogadni, mint ő, miközben ott volt annak az érzése, hogy jobban ért engem, mint bárki. A kapcsolatunk szépen indult, azonnal megvolt vele az összhang, mintha már korábban is ismertük volna egymást. Úgy éreztem, ez valami egészen különlegesnek a kezdete, és bár csak néhány hónapig voltunk együtt, a közös idő minden perce értékes volt. De mindketten éreztük, amennyi alkalmunk van találkozni, az édeskevés.

Már akkor is az a típusú férfi volt, aki mindenkit érdekel, akit akarata ellenére is felhajtás övez. 2-3 hónapja lehettünk együtt, amikor az osztálytársnőim már többször kérdezték, kimondta-e már azt az egy szót. Úgy éreztem, nem kell siettetni semmit, majd alakul a természetes ritmusában. Egyszer megkérdeztem tőle, mondta-e már bárkinek azt a bűvös szót. Azt válaszolta, majd akkor fogja valakinek mondani, ha tényleg úgy érzi. Ez végül is elég érett válasz volt egy 19 évestől.

Pár hónap után azt mondta, le kell ülnünk beszélni egymással. Előtte még soha nem volt részem ebben a fajta beszélgetésben, de tudtam, mi következik. Szinte végig múlt időben beszélt rólunk. Mikor utoljára találkoztunk, azt mondta, gondolkodnia kell és majd keres. Én ezt akkor szó szerint vettem, ha időre van szüksége, akkor gondolkodjon. Mielőtt elváltunk egymástól, a szemébe néztem, kimondtam neki azt az egy szót, amit már hónapok óta ki akartam mondani, vállalva azt is, hogy nem tudja viszont ezt mondani. Megköszönte. Ebben a pillanatban nem tudtam másra gondolni, csak a korábbi kijelentésére erről a szóról.

Azt is mondtam, olyan érzésem van, hogy rosszkor találkoztunk. Olyannak tűnt, aki kíváncsi a világon mindenre és mindenkire, nem tűnt valószínűnek, hogy beérje velem. Erre ő, hogy szerinte nem találkoztunk rosszkor. Ezzel mit akart mondani? Hogy ez így van jól, hogy különválunk? Akkor azt hittem, ezzel búcsút intett nekem, eszembe sem jutott, hogy esetleg tesztel, hogy keresni fogom-e. Ő volt az első barátom, nem ismertem még a párkapcsolatoknak ezt a fajta dinamikáját, abba meg főleg nem gondoltam bele, hogy esetleg nem szó szerint kell érteni, amit mond. Egyébként is mindig keveset beszélt, mint aki nehezen nyílik meg. A testével viszont már akkor is választékosabban kommunikált, mint bárki más. Mai fejjel tudom, hogy az érintéseiben benne volt minden, amit valaha mondani akart nekem.

Közben elkezdődött az érettségi szünet, eltelt egy hónap, nem keresett, én legszívesebben minden nap írtam volna neki, de ott voltak a kételyek, meg a nagyokos barátnők tanácsai, hogy talán pont ezzel rontom el, ha a nyakára járok. Pedig minden percben hiányzott. Azt gondoltam, ennél rosszabb nincs, mint mikor legszívesebben írnál neki, de az az érzésed van, hogy ezzel zavarod. Pedig én biztos voltam az érzelmeimben, abból mi baj lehet, ha megnyílok előtte...? És már akkor is bennem volt az a gyermeki naivitás, aki nem fél először lépni. Közben egy osztálytársnőm felhívott, és mondta, hogy őt többször is kereste a napokban. Ez nagyon rosszul esett. Utólag tudtam meg azt is, hogy elmesélt neki sokmindent a kapcsolatunkról. Miért nem velem beszélte meg?

Pár hétre rá, írtam neki a születésnapjára, aztán egy hétre rá hallottam a hírt, hogy már új barátnője van. Ezek szerint mégis jól éreztem, hogy az a találkozás egy búcsú volt. Közben ketyegett az óra a szóbeli érettségiig, lefoglalt a tanulás, nem is volt idő feldolgozni a történteket.

A szakítás utáni hónapokban előjött nálam több nőgyógyászati probléma is, tudtam, hogy az egész lelki eredetű, akkoriban még nem lehetett mástól. Ha én magam nem is tudtam értelmezni, mi történik, a testem jelzett, hogy baj van. Szomorúan és lassan telt el az a nyár, amire az tette fel a pontot, hogy augusztus végén még egy másik osztálytársam is elmondta, hogy korábban neki is írt. Nem értettem az egészet, elvégre ők csak egyszer találkoztak. Aznap vigasztalhatatlan voltam. Nyár végén megírtam a legszomorúbb számomat és éjjel-nappal festettem.

Ezzel az élménnyel fejeződtek be a középiskolás éveim, ezzel tapasztaltam meg életemben először a gyász érzését, akkor azt hittem, örökre elveszítettem. Nagyon-nagyon mélyen, legbelül bíztam benne, hogy ez a búcsú talán nem örökre szól, csak egy ideig még külön kell járni az utunkat. Azon a nyáron és még évekkel később is sokat gondolkodtam rajta: milyen lesz az, amikor ő igazán boldog lesz valakivel? Kinek tudja kimondani azt az egy szót? Hogyan fog szeretni? Lesz nagy csalódása? Nem tűnt valószínűnek, mert már akkor is a nők kedvence volt, és tudtam, hogy ez később is így lesz. Vajon megtapasztalja majd, milyen érzés azért az egyért küzdeni, aki olyan, mint ő, akit az egész világ a magáénak akar?

Magamban levontam a konzekvenciát: úgy néz ki, ennyire nem tudtam rá hatással lenni, vagy legalábbis a jelenlegi állapotomban nem. Ezután nem akartam barátot, éreztem, hogy egyedül kell lennem, ha vele nem lehetek. Nagy reményekkel vetettem bele magam az egyetemi tanulmányaimba, sokáig nem ismerkedtem. Akkor még nem tudtam, milyen maradandó nyomokat hagyott rajtam a vele való ismeretség, és a szakítás után hosszú, mély álom kezdődött, amiből évekig nem tudtam felébredni.

Egy valamit viszont már akkor is éreztem, ami később az életem során többször is visszaigazolást nyert: az egymáshoz kölcsönösen igazodó, megfelelő kommunikáció mindenre gyógyír, ezzel meg lehet találni a másikhoz az utat, mindegy, hány évesek vagyunk. És ma már tudom, ha nem is ugyanúgy fejeztük ki a másik felé az érzéseinket, nagyon szeretni akartuk egymást.

Pálffy Réka