25 évesen egy lyukban élek egyedül, bezzeg anyám már két gyereket nevelt

Anyám 25 évesen már három éve házas nőként tengette mindennapjait, apám volt a harmadik kapcsolata. Sőt, ő volt a második férje, mivel 16 évesen házasodott össze egy félig görög pasival, akivel azonban hamar rájöttek, hogy anyám szőke haja csak a következő stílusváltásáig tart, a pasi pedig nem csupán átmenetileg nem talált munkát, valóban nem akar dolgozni. Életüket az anyósnál való élet is igencsak konfliktusoktól tarkítottá tette, szóval egy év után elváltak. Tehát anyám 25 évesen már túl volt egy váláson, egy közepesen hosszú kapcsolaton, és egy újabb házasságon.

Én 25 évesen túl vagyok 3 komoly kapcsolaton, két össze-, majd ugyanennyi szétköltözésen. A futólagos pasi ügyeimet nem számszerűsíteném, maradjunk annyiban, hogy volt pár, és olyan is akadt, akivel egy hónapig is kibírtam. Házasság? Még a gondolattól is megrémülök, bár a gyűrűs lánykérésre nyitott lennék, az olyan romantikus, de nem érzem, hogy a közeljövőben a vendég státuszon kívül másként is megjelenhetnék egy esküvőn. Persze ez a fajta hozzáállásom egyenesen következhet abból is, hogy már egy éve nincs párkapcsolatom. Olyan igazi, amikor reggel csipás szemekkel, még kávé előtt azt érzem, azonnal írnom kell egy „Jó reggelt szerelmem, remélem jól aludtál, hiányzol" üzenetet.

Anyám 25 évesen már két gyermeket nevelt, mellette pedig magánvállalkozóként otthonról dolgozott. Főzött, mosott, takarított, két kutyára figyelt, sétáltatta őket úgy, hogy apám reggeltől estig dolgozott, lényegében csak hétvégén volt velünk. A belvárosi nagypolgári lakásban – vagyis kispolgári, ha a méretét nézzük – mindig történt valami változás, újítgatás, volt külön szobánk a nővéremmel, a tévé egész nap ment, a szüleim pedig este vagy nagyon szerették egymást, vagy veszekedtek egy keveset, és utána szerették egymást. Volt egy autónk, és bár nem jártunk étterembe, meg játszóházba, gyakran bandáztunk a játszótéren, és sokat kirándultunk a Normafánál.

Én 25 évesen egy pöttöm albérletben élek, ami sötét, egyetlen ablakkal, és ha tehetem, a galérián tanyázom, hogy ezzel is kevesebbet kelljen fűtenem, hiszen az drága. A minap vettem az ajtóm elé egy kis tuját, másnapra nyoma veszett, amitől sírhatnékom támadt. Mivel állatot nem merek tartani, mert túl nagy felelősségnek éreznék még egy hörcsögöt is, így ez a növény jelentette számomra egyetlen napig azt a kis élőlényt, amiről gondoskodhatok, aki reagál rám. Erre eltűnik.

Autó? Még jogsim sincs, bringát nem merek használni, mert sok ismerősömtől hallottam már, hogy ellopták itt a belvárosban, arra meg nem vagyok felkészülve, hogy több tízezret kiadjak valamiért, ami miatt egész nap retteghetek. Próbáltam a BKK-t kiváltani egy rollerrel, de miután háromszor hatalmasat estem vele, és kétszer majdnem elütöttem vele embereket, jobbnak láttam elcserélni egy táskára. Egy táska mindig jól jön ugyebár.

Anyám 25 évesen két szakmával rendelkezett – szakács és varrónő -, én eggyel, de az nem ilyen gyakorlati. Ami meg is látszik egyrészt a konyhámon – félkész tésztákban nagy király vagyok, és egyszer megpróbáltam már pörköltet is készíteni, előre elkészített nokedlivel – másrészt a ruhatáramon, rengeteg olyan cuccom van, ami nem jó rám, nem vettem fel egyszer sem. Felelőtlenül vásárolok, nem csak ruhákat és cipőket, gyakran nem tudom mérlegelni, hogy egy porcelán szarvasfej árából két hétig tudnék vígan enni – ha érted, mire gondolok.

Összefoglalva, én közel sem tartok ott, mint ennyi idősen az anyám. Ez baj? Nos, nem feltétlenül. Más a mostani világ, más a tempó, szabadabban élünk, aminek van előnye és hátránya is. Én azért bízom abban, hogy 30 éves koromra megtalálom a páromat, és készen állok majd a gyerekekre is, de legalább egy komolyabb háziállatra.

Nyitókép: shutterstock