Százszor megkérdeztem magamtól: jogomban áll közelíteni hozzád?

Veszélyes dologra vállalkoztunk, mikor igent mondtunk egy olyan kihívásra, amelyben nem csak ketten vagyunk. Az elmúlt hónapok pokoljárása hosszú és összetett folyamat volt, és messze a legnehezebb dolog, amin valaha átmentem. Most úgy szólalok meg, ahogy mindenki köteles: csak a saját nevemben beszélek, elismerem, hogy hibáztam, és a magam részéről bocsánatot kérek. Minden érintettől.

Hittem abban, hogy még nincs veszve minden remény és ez az álom megvalósulhat, de nem tudtam, hogy ennyi idő távlatából vajon mi minden változott, ugyanaz az ember vagy-e még? Ne hidd, hogy nem gondoltam bele az elején, hogy mások is vannak rajtunk kívül. Százszor megkérdeztem magamtól: jogomban áll közelíteni hozzád?

Nem tudtam, hogy boldog vagy-e, de úgy gondoltam, teszek egy próbát. Sokszor volt olyan az életemben, amikor nem magamat helyeztem előtérbe, és ennek káros következményei lettek. Most azonban fel kellett tennem magamnak a nagy kérdést: tudok én magamnak a legfontosabb lenni? És egyáltalán lehetséges ezt még feléleszteni? Úgy éreztem, igen, de be kell látni, mikor van az a pont, amikor nem lehet nem figyelembe venni, hogy mások is vannak rajtunk kívül. Olyanok, akik semmiről se tehetnek. És a kétértelmű jelek meg a bizonytalanság közepette nehéz volt meglátni azt, mikor jött el ez a pont. Folyamatosan ez a két ellentétes démon viaskodott bennem, hogy nem küzdök eléggé, de közben gondoljak másokra is.

Amikor nyár végén azt mondtad, engedjük el egymást, megszakadt a szívem, de elfogadtam, mert tudtam, hogy pár dolog már nem visszafordítható, csak legalább legyen egy rendes lezárás, ennyivel tartozunk egymásnak, és ha valami félreértés volt, azt tisztázzuk. De már ennyiről se lehetett szó.

Bocsánatot kérek azért is, mikor nem figyeltem eléggé a jelekre. Alapvetően érzékeny vagyok ezekre, ami viszont azzal jár, hogy a biztató jelek mellett szűrés nélkül betalálnak a negatívak is. A végére pedig már olyan méreteket öltött a bizonytalanság, hogy minden jelenthetett bármit is, vagy annak az ellenkezőjét. Úgy küzdöttem valamiért, hogy azt se tudtam, tart-e még a küzdelem.

Tapasztalatból és mások példáját látva is tudom már, hogy az embernek mindig az fáj a legjobban, amikor ő nem tett meg mindent a céljaiért. Évekig hittem valamiben, akkor is, amikor az égvilágon semmi biztató jel nem volt, aztán egyszercsak, hosszú idő óta először, karnyújtásnyira voltam az álmomtól. Ez teljesen megrészegített, nem vesztettem még el így a józan eszemet soha.

Úgy kérek bocsánatot, hogy még most sem tiszta minden részlet: pontosan mikor, mi történt, ahogy a jelenlegi helyzeted se, de tudom, hogy vannak veszteségek. Őszintén sajnálom ebben a részemet.

Faragó Eszter

Nyitókép: Shutterstock