Köszönöm, hogy segítettél összerakni életem szanaszét heverő darabjait

Szerintem nincs olyan ember a világon, aki tökéletes lelki nyugalommal viseli, amikor egész nap fúrnak-faragnak és ki-be járkálnak az otthonában. Nekem sajnos tavaly nyáron kijutott egy ilyen nap, ráadásul közben dolgoznom kellett, ami elég nehézkesen ment, tekintve, hogy alapvetően frusztrál, ha vadidegenek betörnek nyugalmam kis szigetére.

Valahogy azért végigcsináltam azt a munkanapot, a szakik pedig sikeresen befejezték a javításokat, sőt, még rendet is próbáltak tenni maguk után. Persze nyilván nem volt tökéletes a végeredmény, ezért takarításba kezdtem.

Egyszer csak megakadt a szemem egy kis törmelékdarabon. Felemeltem a földről, majd pár másodperc után leesett, hogy szeretett delfines hűtőmágnesem farokuszonyát tartom a kezemben. És itt most álljunk meg egy percre! Nem egy egyszerű bolti ajándéktárgyról van szó.

Akkor szereztem be, mikor életemben először egyedül utaztam külföldre egy gyönyörű tengerpartra. Az a magányos zarándokút hihetetlenül pozitív hatást gyakorolt a mentális egészségemre és az önbecsülésemre, tehát hatalmas mérföldkőnek bizonyult számomra.

Szerettem volna valami emléket magammal hozni, ezért félig-meddig ironikus indíttatástól vezérelve megvettem a lehető leggiccsesebb, legszínesebb, legcsillámosabb delfines hűtőmágnest, amit a sétálóutcán találtam. Szívmelengető élmény volt kitenni itthon a hűtőajtóra, s amikor csak ránéztem, jobb kedvem lett.

Na, ezt a mágnest b***ták szét a szerelők, akiket akkor dühömben vadembereknek tituláltam és a pokolba kívántam, mert nem elég, hogy megkárosítottak, még csak nem is szóltak erről a tényről. Az volt aznap az utolsó csepp a pohárban – jól kisírtam magam, a jobb sorsra érdemes farokuszonyt pedig eltettem emlékbe a pici, kerek mágneslappal együtt.

Több ismerősömnek is elpanaszoltam gyermeteg bánatomat, jólesett kiadni magamból a tehetetlen frusztrációmat. Szerencsés hallgatóim között volt az egyik legkülönlegesebb ember, akivel valaha találkoztam. Remekül megértettük egymást, de őszintén szólva nem számítottam arra, hogy idővel bármi komoly kialakul köztük. Tévedtem. Nagyot.

Bármennyire próbáltam magam tartani a „ne kötődjünk senkihez érzelmileg, csak élvezzük az életet" szabályomhoz, magamnak is be kellett ismernem, hogy napról napra jobban kedvelem az illetőt. Az egyik találkozónkon épp nálam voltunk, a konyhában beszélgettünk. Egyszer csak a hűtő tetejére pillantott és azt kérdezte: „Ez meg mi?", majd felnyúlt és levette az általa felfedezett tárgyat.

Először fel sem fogtam, mit tart a kezében, ám egy másodperc múlva már sikongva kaptam ki a tenyeréből halottnak hitt delfinkém teljesen épen maradt testét. Annyira kiakadtam a renoválás napján, hogy eszembe sem jutott, hogy kedvenc tengeri emlősömet formáló giccstárgyam esetleg nem a kukában landolt darabokban. Határtalanul boldog voltam és miután véget ért a randink, megragasztottam az uszonyos kis túlélőt.

Az elkövetkezendő hetek, hónapok során egyértelművé vált, hogy nem csak nagy becsben tartott ereklyém vált újra egésszé: sokfelé tört és helyenként megnyomorított szívem is gyógyulni kezdett. A srácnak pedig, aki úgyis tudja, hogy róla van szó, ezúton is köszönöm, hogy segített ismét összerakni életem szanaszét heverő darabjait.

Nyitókép: Shutterstock