Először utaztam egyedül külföldre nyaralni - életem egyik legjobb döntése volt

Amikor egy ismerősömnek elújságoltam, hogy végre megvalósítom gyermekkorom óta dédelgetett álmomat, és elutazom vadon élő delfineket megfigyelni külföldre, az első kérdése az volt, hogy ki kísér majd el. Mondtam, hogy egyedül megyek. Ezen igencsak meglepődött, és afelől érdeklődött, miért nem például valamelyik barátnőmmel indulok útnak? Azt feleltem: kifejezetten az volt a célom, hogy egymagam vágjak bele ebbe az izgalmas kalandba.

Mióta az eszemet tudom, imádok egyedül lenni, de korábban valahogy számomra is csak társasággal tűntek élvezhetőnek egyes tevékenységek, ilyen volt az utazás is. Úgy véltem, hogy egyrészt jó, ha több szem többet lát alapon nem egyes-egyedül érkezik meg az ember egy idegen kultúrába, másrészt nyilván kellemes, ha meg tudja osztani valakivel az úton átélt élményeit.

Tavaly ősszel azonban kattant bennem valami, és elhatároztam, hogy nem várok tovább, ha törik, ha szakad, én delfineket fogok nézni, és ebben senki és semmi nem akadályozhat meg – még a koronavírus-járvány miatt elrendelt korlátozások sem. Pár napon belül lefoglaltam a jegyeket, a szállást és a hajókirándulást, két hét múlva pedig már robogtam is Horvátország felé. (Vezetni nem akartam, mert éjszaka pihenni szerettem volna, nem az utat figyelni, illetve őszintén szólva műszaki szempontból sem bíztam a kocsimban akkoriban.)

Sajnos nem indult zökkenőmentesen a kalandom, ugyanis taxival szerettem volna kijutni a buszpályaudvarra, de a diszpécser az előző nap lefixált indulási időpont előtt tíz perccel felhívott és közölte, hogy koccant az értem küldött autó és nem tudnak másikat biztosítani helyette. A reggeli csúcs miatt a többi társaság sem vállalta a fuvart – még annak is örülnöm kellett, ha egyáltalán felvették a telefont. Ha egy ismerősöm akkor nem visz ki, lemaradok a buszjáratról és vele az összes többi programról, amiket beterveztem.

Amikor megérkeztünk, a kocsijából kiszállva lélekszakadva rohantam a buszomhoz, és bár ez nem jellemző rám, akkorát estem egy forgalomkorlátozó kőpukliban, hogy ma is látszik a helye a térdemen. Ennek ellenére töretlen lelkesedéssel folytattam az utamat, és amikor a komor közép-európai őszből végre megérkeztem a test- és lélekmelegítő tengerpartra, ahol még javában tombolt a nyárias időjárás, azonnal és teljes mértékben kárpótolva éreztem magam a kaotikus indulásért.

Végre azt éreztem, hogy egyedül alkottam magamnak valamit, amire tényleg szükségem volt, hogy nem hiába fektettem annyi energiát az utazás szervezésébe. Hihetetlen önbizalommal töltött el, hogy bebizonyosodott, ha én veszem kezembe a dolgok irányítását, minden úgy működik, ahogy nekem a legjobb.

Szerencsére az utazás fénypontja is tökéletesen megvalósult: láttam delfineket, és ez a rendkívül megindító élmény határtalanul boldoggá tett. De, ami talán még ennél is fontosabb volt, hogy lelkileg kiegyensúlyozottan, újfajta önbizalommal telve tértem haza, és máig az egyik legjobb, leghasznosabb döntésemnek tartom, hogy akkor életemben először egyedül vágtam neki a nagyvilágnak.

Nyitókép: Shutterstock