Most muszáj gyűlölnöm téged, hogy majd meg tudjak bocsátani

Sosem voltam jó az érzelmek kifejezésében, sem abban, hogy átéljem azokat. Egyszerűen nem engedtem meg magamnak, hogy sokáig szomorkodjak, mérgelődjek. Azt hittem, ez a képesség egy áldás, és azt, hogy maximálisan tudom kontrollálni az érzéseimet. Ezért aztán bármilyen kapcsolatom is ért véget bármilyen okból, sosem estem kétségbe, mert tudtam, hogy hamar túl leszek a rossz érzéseken és élhetem az életemet tovább, mintha mi sem történt volna. Most azonban, egy újabb, meglepő pofára esés után úgy döntöttem, nem akarom elfojtani a haragot, a sértettséget és a gyűlöletet, mert félek, ha még ezeket is letuszkolom a torkomon, fel fognak emészteni.

Mert bőven elég most azzal megbirkóznom, hogy becsapott az az ember, akit a legjobban szerettem, és akiben a legjobban bíztam. Nehéz elhinnem, hogy az az ember, aki mellé éveken át lefeküdtem, akivel nevettem, akivel tervezgettem, az ugyanaz az ember, mint aki szeretőt tartott, hazudott, spekulált, bujkált és mással is tervezgetett. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy nem vettem észre azt, ami történik, és az sem, hogyan tudta ezt lelkiismeret-furdalás és szemrebbenés nélkül hosszú hónapokon át művelni.

A csalódottság, amit éreztem, letaglózott. Természetesen nem volt benne annyi mersz, hogy elém álljon, és bevallja azt, ami történt. Lebukott, bár kétlem, hogy véletlen volt, hiszen egészen addig rendkívül ügyesen őrizte a titkát. Ő azt akarta, hogy megtudjam és kidobjam, mert ahhoz nem volt elég vér a pucájában, hogy döntsön és lépjen. Megtettem neki tehát még azt a szívességet, hogy én zártam le a kapcsolatunkat, látni sem akartam többet, így nem volt nehéz kiadni az útját.

Azt hittem, ezek után be fog indulni az automatizmus, vagyis egy-két nap letargiát követően belevetem magam a teendőkbe, és már túl is leszek az egészen, de nem ez történt. Ekkor jöttem rá, hogy talán nem is kellene elrejtenem az agyam valamelyik hátsó zugába az érzéseimet, mert nem fogok tudni velük megbirkózni, és egyébként is, ott már valószínűleg telt ház van, hiszen olyan sokszor és olyan régóta volt ez a megküzdési mechanizmusom. Úgy döntöttem, hogy átadom magam egy időre az érzéseimnek, és rájöttem, hogy eszméletlenül dühös vagyok, és egy kicsit gyűlölöm is azt az embert, aki ezt tette velem. Ráadásul így, hogy kinyitottam az elfojtott érzelmek ajtaját, minden méreg és düh előjött.

Hiába hittem, hogy ezekkel már rég leszámoltam, rá kellett jönnöm, becsaptam magam. Minden sértettségem ott volt még, és lassan mérgeztek. Persze tudom, hogy teljesen belemerülni nem szabad a negatív érzésekbe, de muszáj a nevükön nevezni, mert anélkül, hogy tudnám, mit érzek, nem is tudom feldolgozni. Anélkül, hogy átélném a sértettséget, a dühöt, a gyűlöletet, nem is tudok végül tényleges megnyugvásra lelni, pedig én azt szeretném. Meg akarom tanulni, hogyan szabadulhatok meg ezektől a nehéz terhektől.

Nyitókép: Shutterstock