Majdnem a kisbabám életébe került az orvosok érdektelensége

Pár hónappal ezelőtt végeztek rajtam diagnosztikus endometriózisos műtétet, amikor megnézték, van-e más szervemen méhnyálkahártya. A beavatkozás előtt nem csináltak hasi ultrahangot, és bár levettek tizenegy kémcsőnyi vért, nem nézték meg a HCG-t, tehát semmit olyat nem csináltak a műtét előtt, amiből kiderülhetett volna, hogy várandós vagyok. Pedig már akkor az voltam, ráadásul a legtöbb helyen kötelező is hasi ultrahangot csinálni ilyen esetekben.

A terhesség egyik első jele, hogy megnagyobbodik a méh, viszont nekem a betegségem miatt már elve nagyobb volt, így ezt sem vették intő jelnek az orvosok.

Két héttel később rosszul lettem, elkezdtem hányni, de úgy, hogy abba se tudtam hagyni, ezért az anyukámmal elmentünk a kórházba. Mint utólag kiderült, a hányás egy nagyon jó dolog volt, mivel a baba lényegében kirakta azokat a kemikáliákat, amik neki nem kellettek. De akkor és ott ezt még nem tudtam, csak nagyon meg voltam ijedve, mivel azt hittem, hogy az orvosok kavartak meg valamit.

A kórházban csináltak röntgent, vérvételt, de mire eljutottunk a hasi ultrahangig, már legalább három, a babára igen veszélyes vizsgálaton estem át.

Az ultrahangon végre kiderült a várandósságom, de ez sem úgy történt, mint a mesében. Az ultrahangos nő számon kért, amiért nem jeleztem előre, hogy terhes vagyok, mire én csak pislogtam rá, hogy nem vagyok... Ekkor mutatta meg az ultrahang felvételt, amelyen már minden kétséget kizáróan ott volt a baba.

Nem volt tesztcsík-nézegetős, vagy boldog felkiáltós ráeszmélésem arra, hogy babát várok. Sírtam és nagyon dühös voltam, hiszen ekkor már a kilencedik hétben jártam. Képtelen voltam ésszel felfogni, hogy tudta ennyi orvos elnézni. Ott volt két héttel ezelőtt a műtét, a narkózis, a nyugtató, a röntgen, ráadásul ezek az orvosok pusztán azért, mert feleslegesnek gondolták, nem csináltak se ultrahangot, se a HCG-szintemet nem ellenőrizték, ezzel hatalmas veszélybe sodorva a kisbabámat, teljesen feleslegesen. Az egész elkerülhető lett volna.

Szerencsére pont bent volt az én orvosom, aki megvizsgált. Itt már kiderült, hogy rendben van a baba. Végig olyan helyen feküdt, ahol jó, és egyelőre nem volt semmi baja, azonban hozzátette, hogy ki kell várni a tizenkettedik hetet. Borzasztó volt ez a három hét. Heti két vizsgálatra jártam, nagyon aggódtam, izgultam, de végül megnyugtató híreket kaptam. Most tartok a tizennyolcadik hétnél, de még csak pár hete kezdtem megnyugodni, és egyáltalán felfogni azt, hogy hamarosan édesanya leszek. A sok vizsgálat, a rengeteg hányás, a műtét, egyáltalán az, ahogyan kiderült, mind nagyon megijesztettek, ezért idő volt, mire meg tudtam nyugodni.

Persze miután kiderült a várandósságom, volt bennem egy hatalmas úristen érzés, de sajnos elsősorban nem az öröm miatt. Tudni akartam, mi van a babámmal, és hogy baszhatták el ennyire az orvosok. Bár boldog voltam, de ezt eleinte felülírta a dühöm, az ijedtségem és a rengeteg kérdés.

Érdekeseket dob amúgy az élet, mintha a babák tudnák, hova akarnak, és hova nem akarnak megszületni. A jelenlegi kedvesem előtt egy elég toxikus párom volt, aki mellett a testem évekig jelezte, hogy ide nem kell baba. Nem éreztem jól magam abban a párkapcsolatban, de mire felismertem a bajt, addigra már évek óta együtt voltunk.

Sokáig úgy éreztem, nekem mindent le kell nyelnem, csendben tűrnöm. Végül rájöttem, hogy ez nem az én életem, nem nekem kell megoldanom az ő problémáit, de hiába jeleztem felé, hogy ez így nem működik, ő nem akart változtatni.

Amikor eljött a kapcsolat végpontja, és felkészültem rá, bekopogtatott a szerelem az életembe. Addigra már régóta ismertük egymást, ő orvos, én pedig asszisztens, ezért sok időt töltöttünk együtt. A párkapcsolatunk pedig egy nagyon gyógyító, különleges szerelem. Az első pillanattól kezdve támogatott az endometriózissal folytatott küzdelmemben, mindent tudni akart az állapotomról. Rengeteg tanulmányt olvasott, minden vizsgálatomra elkísért már a várandósságom előtt is. Az, hogy előtte évekig nem estem teherbe, viszont vele elég volt hozzá néhány hónap, az egészen elképesztő.

A hasi ultrahangnál nem volt velem, és nem is telefonon akartam neki elmondani a hírt, de állandóan hivogatott, tudni akarta mi van velem, nagyon aggódott értem, ezért kénytelen voltam telefonon beszámolni neki az események váratlan fordulatáról.

Amikor a nap végén végre találkoztunk, meglátott, elmosolyodott, odarohant hozzám, és szétpuszilgatott. Ő is nagyon boldog volt, a hír hallatán, hiszen tisztában volt azzal, hogy ez papíron nem történhetett volna meg, és egy igazi csoda, hogy kisbabánk lesz.

Czétány Viktória történetét Fuchs Viktória írta le.

Nyitókép: Shutterstock