Lélekgyötrő fekete masszával teli kút káváján egyensúlyozom...

Ám ekkor a semmiből, a mélységből előtör a mindent felfaló, lélekgyötrő fekete massza. Ez a depresszió... Bekebelezi az élethez szükséges pozitív hozzáállásodat, és a körülötted létező és pulzáló világot is magába falja.

Feneketlen kút, amelynek mélye kísért, mert a káváján egyensúlyozol - arra koncentrálsz, hogy ne húzzon, ne rántson be. A kút mélyében ragadós iszapként ott a múltad minden esztendeje, minden hibád és tévedésed. Minden bántás, amelyet elszenvedtél gyerekként, kamaszként, majd felnőttként - és ott kuporog a mélyben az is, amit te követtél el mások ellen.

Ott lent fészkel a bűntudat is, a magadnak megbocsátás képtelensége, és ezek a dolgok véres karommal nyúlnak fel. Próbálják elkapni a bokádat és magukkal rántani, hogy még életedben a gyehenna tüzén égj, nem kell ezzel várni a halálig... Ott van a sok megalkuvás is a kút falába kapaszkodva. Nem mersz leereszkedni, mert a jelen démonjai is ott ülnek a hátadon, és vígan koccintanak lelked korhadt asztalánál az érzelmeid elmúlására.

Próbálnád magyarázni a körülötted lévőknek a bajod, de nem értik. Kapaszkodnál a kezükbe, de tudod, hogy a döntés mindig a te kezedben van, és akkor is boldogulnod kelle, ha éppen senki nincs körülötted. Félelmetes ez a felelősség, pedig megedződtél az évek alatt, és hosszú a lista azokról a dolgokról és eredményekről, amelyek pozitív előjelűek. A megoldott problémákért járó piros pontok listája sem rövid, mégsem engedi látni ezeket az a furcsa hártya, ami a szemedre feszült. Ami a világosságot nem engedi át, csak a sötétséget...

Hiszen úgy megszoktad, hogy megvan a mindennapi szorongásod, hogy már létezni sem tudsz fájdalom nélkül. A jót már akkor sem hiszed el, ha megadatik. Félelemből fakadó rossz döntéseidet - vagy a döntésképtelenséget - ételbe, italba, szenvedélyekbe fojtod. Az éjszaka démonjai pedig felmásznak a kútból, és fennkölt hangon sorolják a vétkeid.

Eléd citálják az összes elszenvedett bántásodat, verejtékessé és elviselhetetlenné teszik az álmaidat, és úgy érzed, nincs erőd megküzdened mindezzel. A külvilág elvárásai miatt nem mutatod belső kínjaidat. Mosolyogsz, bólogatsz, úgy teszel, mint aki szeret, pedig a mélyben munkálkodó sötét erők minden érzelmet kiöltek belőled, és csak az eszed tudja, hogy szeretned KELL, és csak az eszed tudja, hogy kiket szeretsz.

A lelked holtan fekszik, érzéketlen, mint a keringés nélkül maradt végtag, melynek már haszna nincs, hiszen nem mozdul, a benned valamikor erős érzelem is ott hever élettelenül. De te játszod a szereped, sodródsz önálló döntések nélkül, csupán az eszed vezet, mert a világ megmondja, mit kell tenned, mi az elvárás, de hol vagy ebben te, hol vagy ebből te, hol vagy TE?

Nyitókép: Shutterstock