Itt az ideje, hogy elengedjük egymás kezét...

Így van ez az emberi kapcsolatoknál is. Vegyük úgy, hogy a legjobb barátnőddel a barátságotokban most 50-50% az arány. Amennyiszer megbánt, annyi szépet is ad neked. Mikor kezded el azt érezni, hogy mérgezi az életedet ez a kapcsolat?

Mégis, mi ilyenkor a teendő?

Volt egy kebelbarátnőm, akit nagyon szerettem. Sokszor leszívta az energiáimat a bántó megnyilvánulásaival, azzal, hogy gyakran kioktatott, és helyettem akart dönteni. Anyáskodott felettem, és úgy gondolta, ő jobban tudja, mi a jó nekem. Tudom, hogy mindvégig jó szándék vezérelte, mégis teherként éltem meg ezt a túlzott gondviselést.

Mellette egy elesett, önállótlan kis szerencsétlennek éreztem magam, aki nem tud egyedül boldogulni a nagyvilágban. Mindezt annak ellenére, hogy én voltam az idősebb és - az élet bizonyos területein - a tapasztaltabb is. Egy idő után a mindennapi beszélgetéseink már nem voltak olyan felhőtlenek és vidámak, mint anno - és inkább nyomasztott, mintsem felvillanyozott a vele eltöltött idő. Teherként nehezedett a vállamra ez a fullasztó érzés, mert tudtam: egyszer - a saját érdekemben - bizony muszáj lesz elengednem őt. De képtelen voltam rá...

Mint később kiderült, ő is hasonlókon ment keresztül velem kapcsolatban. Úgy érezte, hogy nem lehet mellettem teljesen önmaga, folyton meg kell felelnie, és emiatt szorongott a jelenlétemben. Mégis ragaszkodtunk egymáshoz, egészen addig, amíg végül egyikünk meg nem tette az első lépést: "szakított" velem.

Sokan abba a hibába esnek, hogy nem merik időben behúzni a vészféket. Nem akarják elengedni egymást, mert félnek, ezért addig-addig halogatják a dolgot, míg elmérgesedik a viszony - ez pedig gyakran a múlt szép emlékeit is tönkreteszi.

Mások mindenáron megoldást akarnak találni a helyzetre - ami alapvetően egy jó elgondolás, hiszen sok esetben az őszinte kommunikáció és néhány változtatás helyrerázhatja a barátságot. De vannak olyan szituációk, amikor csak egyszerűen el kell fogadni: eddig tartott a közös utunk, de innen másfelé sodor minket az élet.

Nem mondom, hogy nem érzem magam magányosabbnak és üresebbnek, mióta nincs a barátnőm az életemben. Hiányzik minden egyes nap, ugyanakkor azt is érzem, hogy egy mázsás kő esett le a szívemről. Tudom, hogy mérgeztük egymást, és okosan döntöttünk, amikor békében elbúcsúztunk.

Volt egy időszak, amikor életünk vonatán közösen utazhattunk, amikor egymás támaszai lehettünk. Pontosan azt adtuk egymásnak, amire akkor, abban a pár hónapban/évben szükségünk volt: szeretetet, törődést, odafigyelést. A közös emlékeket pedig semmi sem moshatja el, mindössze annyi történt, hogy csináltunk helyet az újaknak is...

Nyitókép: Shutterstock