Ha elveszítenélek, magányosan élném le az életem!

Mozgolódásodra halkan, néhány szóban elsuttogtam az álom lényegét, mire magadhoz húztál és annyit mondtál: "Ne beszélj butaságokat, téged szeretlek, inkább aludj!" De én még sokáig ébren maradtam. Tudom, hogy nem bántanál, de túl sok módon veszíthetlek el.

A tündérmese azonban számos okból meghiúsulhat. Ha az egyik fél szakítani akar, akkor nincs sok értelme erőltetni a maradást, hiszen döntött. De mi van, ha nem akar? Mi van, ha az élet dönt így? Az emberi test olyan törékeny, és annyi veszély leselkedik ránk a világban! A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy elveszítem a kedvesem. Elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet a társam nélkül élni. Megtaláltam, majd értelmetlen módon elveszi valami felsőbb hatalom, legyen az baleset, betegség vagy bármi egyéb... Az életem során több olyan esetet láttam már, ahol a halál választott el egy párt, és ez megrémiszt.

Persze, azt mondogatom, hogy velünk ilyen nem történhet - de mi van, ha mégis?! A szomszéd Tamás is azt hitte, hogy a második házassága már tökéletes lesz, és boldogságban, szeretetben fognak élni a választottjával. Majd az esküvőt követő héten a kedvese autóbalesetben elhunyt. Hogy történhet ilyen? Miért nem kaptak még egy esélyt? A boldog mámor, a révbe érés illúziója egyik pillanatról a másikra átváltott gyászba. Olyan kevés időt kaptak együtt!

A nagymamám huszonhét éve él egyedül. Ötven éves korában vesztette el nagypapámat, tehát viszonylag még fiatalnak számított ekkor. A gyász után akár új férjet is kereshetett volna. De mindig is hitt abban, hogy egy életben csak egy igazi lehet, pótlékra pedig nem vágyott, noha lett volna jelentkező, nem is egy. Hiába vagyunk körülötte, a lánya, az unokái és hamarosan a dédunokája, a magány mégis árnyékot vet a szeme csillogására. Huszonhét éve odalett a másik fele, melyet a mi szeretetünk sem pótolhat egészen...

Ahogy a nagyim, úgy én is hiszek az igaz szerelemben. Viszont nem tudom, hogy egyedül maradnék-e egy ilyen tragédia után. Nem tudom, lenne-e erőm egyedül megbirkózni ezzel a teherrel. Elképzelni is nehéz, hogy mit tennék, mit éreznék és hogyan folytatnám az életem a kedvesem nélkül. Azt hiszem, hogy nem is próbálok belegondolni, mert csak szomorúsággal tölti meg a szívem.

Félek attól, hogy elveszítem, de nem élhetem az életünket ennek a félelemnek az árnyékában. Így ha ilyen komor gondolatok töltik meg a fejem, vagy ilyen "butaságot" álmodom, akkor elképzelek egy boldog idős párt, és arra gondolok, hogy egykor mi is olyanok leszünk.

Nyitókép: Shutterstock