A jó pasikról én csak álmodozhatok...

Lelki szemeim előtt a metróaluljáróban látott reklámcsaj képe jelenik meg: fitt, mosolygós, épp rója a kilométereket biciklivel a meseszép alpesi tájakon. Biztos kurva boldog. Engem az ilyen nők valahogy mindig is idegesítettek. Akkor már inkább leszek a "namégegypohárral" típus.

Francnak kellett felnőtt fejjel kitalálnom, hogy nekem most zongoráznom kell? Jó, nem tagadom, a körülmények is rásegítettek. A gazdag, idegesítő külföldi rokonaim méltóztattak Magyarországra jönni. Jó fogyasztó mintapolgárokként minden évben felvásárolják fél Németországot, a tavalyi, leselejtezett cuccok meg ugyebár jók lesznek a szegény keleti családtagoknak. Így került hozzám ez a szintetizátor. Géza, a tanárom szerint majdnem olyan jó, mint egy zongora, úgyhogy nyugodtan gyakorolhatok rajta.

Az első közös óránkra nehezen emlékszem vissza, annyira ködös foszlányok maradtak csak meg. Mellém ült. Átvettük az alapokat. Biztos, hogy egy ostoba, vihogós kis libának látszottam, miután egyetlen hangot sem tudtam utána játszani. Pedig nem vagyok ilyen, csak a válla véletlen a vállamhoz ért. Szürke, kötött pulóvert viselt. Azt kívántam, bárcsak én lehetnék az a pulóver, hogy teljesen hozzásimulhassak és körbeöleljem.

Esküszöm, én vártam, hogy csökkenjen a feszültség köztünk, gondolván, hogy ő is csak egy hús-vér férfi, nem egy félisten - majd valahogy hozzászokom. De tehetetlen maradtam. Ahogy lángoló vörösre rúzsoztam magam minden óra előtt - mintha nem is az én mozdulataim lettek volna. Amennyire tudtam, tartottam magam előtte. Mégiscsak megalázó és kellemetlen, ha egy nő néhány alkalom után így odavan valakiért. Valószínűleg így érezhetik magukat a drogosok is, miután a mennyországba repültek. Meg is értem, hogy nem akarnak leállni. Én sem akartam.

Akkor már tudtam, hogy baj van. "Szívem, elvittem Fannit anyuhoz ma este, csak gondoltam, szólok. Na, puszi, szia!" - mondta. Csókot nyomott a saját kezére, majd továbbfújta azt - ilyet sem tudom, mikor láttam utoljára. Akkor és ott megsemmisültem.Ültem a zongora előtt hideg, megfagyott kezekkel. Nem mertem ránézni Gézára, de tudtam: ő is sajnálja. Ki akartam radírozni ezt a nőt a valóságból.

Szomorúság kúszott szét szép lassan az ereimben. A kezeimet már meg tudtam mozdítani, de azt éreztem, elönt valami nagyon fájó, kellemetlen melankólia. És most itt ülök a billentyűk előtt, gyakorolnom kéne holnapra. Hiszen ez csak egy végtelenül egyszerű darab, még csak nem is valami klasszikus szerelmes nyávogás. De most már minden hangban, minden leütésben ott van ő...

Nyitókép: Shutterstock